Államából maga Platón is száműzte a költőket – ez a saját kezűnek látszó Robespierre-mondat olvasható a függönyön Giordano legsikerültebb operájának tavaly januári londoni előadásán. A jakobinusok által nyaktiló alá küldött poéta történetéhez jól illik e mondat, az 1896-os, úgymond verista operához pedig a nagy kiállítás: akár divattörténeti tanulmányként is megélő jelmezekkel, korhű és érzékien anyagszerű díszletekkel, no és Jonas Kaufmann-nal a címszerepben. A tenor, aki most épp hónapokra lemondani kényszerült minden fellépését, ezen a londoni estén a legjobb formájában mutatkozott meg. A fedettségében is példás művészi-emberi érzékenységet jelző hang mellett a figura is hibátlan: Kaufmann megjelenése helyből hozza a (kora)romantikus költő ideáltípusát, aki itt most nem kizárólag szerelmes és hazafi, merthogy a tenorista pár kis gesztus révén a méltóságában sértett, ám a veszélyben is önérzetes, sőt gunyoros férfit is megláttatja velünk. A két másik főszereplő, Eva-Maria Westbroek (Maddalena) és Želko Lučić (Gerard) jó, helyenként nagyon jó: a kevéssé lányos külsejű szoprán komoly színpadi energiák birtokosa, Lučić kopárrá váló baritonja pedig itt meggyőzőbbnek hangzik, mint az utóbbi években bármikor. A Covent Garden ura, Antonio Pappano ma a két és fél legjobb élő olasz operakarmester egyike, s Giordano megnyerően hatásvadász zenéje hallhatóan igencsak fekszik neki. David McVicar rendezése alázatos és hagyománytisztelő, s olyannyira eleven cáfolata a Regietheater operai alapvetésének, hogy azt öröm nézni. Kisebb név tán meg se engedhetné magának ezt a már-már tüntető visszafogottságot, amely mindeközben mégis életteli figurákat és jeleneteket teremt. Így a konvenciót elfogadva állítja elénk McVicar a gondterhesen pletykáló szalonabbé vagy az unokáját hadba bocsátó Madelon alakját, a kabinetalakítás lehetőségét kínálva a kis szólamok birtokosainak.
Warner Classics, 2016
alá
