„Ha újra lenne belvárosi vetítőhelyünk”

Ráduly György, a Magyar Nemzeti Filmarchívum vezetője

A Filmalap fennhatósága alá helyezett archívumot, a tulajdonképpeni magyar filmvagyon kezelőjét az Örökmozgó hiányáról, a magyar mozgóképes örökség digitalizációjáról, az újrafelfedezés esélyeiről kérdeztük.

Magyar Narancs: A Filmmaraton című novemberi mozirendezvény az új Filmarchívum bemutatkozása volt. Mit akart ott az intézmény kommunikálni magáról?

Ráduly György: Nem csak arról van szó, hogy a Filmarchívum be akart mutatkozni. Arról is, hogy a magyar filmörökség értékeinek a megfelelő helyen, azaz moziteremben esedékes bemutatása terén van egy űr és egy valós hiány­érzet a közönség részéről.

Az egykori Örökmozgó: Facebook/Örökmozgó

MN: Konkretizálva: tavaly megszűnt az Örökmozgó, így Budapestnek nincs utánjátszó mozija, a Filmarchívumnak pedig olyan játszóhelye, ahol szakszerűen bemutathatná az általa őrzött értékeket.

RGY: Természetesen a megosztás ma elsősorban az online térben történik, de ne felejtsük el, hogy ezek a mozgóképek nagy vászonra készültek. Ha csak számítógépen vagy mobileszközökön nézzük meg ezeket, az olyan, mintha a festményeket sohasem néznénk meg múzeumban, csak, mondjuk, bélyegen. A Filmmaratonon mozivásznon szerettük volna megmutatni a közelmúltban restaurált filmeket. A kommunikációnak ebben a zűrzavaros korszakában ami nem látható, az nem létezik, és számomra elfogadhatatlan az, hogy a magyar filmtörténet ne létezzen. Az is elfogadhatatlan, hogy a Filmarchívum kutatóinak a sok évtizedes munkája és szakmai kompetenciája, a Filmalap és a Filmlabor munkatársainak értékes munkája ne létezzen. Az eseménynek a három nap alatt 38 vetítésen és egy tucatnyi szakmai előadáson közel 5 ezer látogatója volt; ez biztatónak mondható.

MN: Miben kell a legtöbbet változtatnia a Filmarchívumnak a következő pár évben?

RGY: Technikai és technológiai fejlesztésre van szükség, elsősorban a digitalizálás, a digitális adattárolás és az adatfeldolgozás terén. A digitalizáció számunkra nemcsak a megosztást, hanem az állomány védelmét szolgálja. Szeretnénk, ha újra lenne belvárosi vetítőhelyünk, de az igazi, hosszú távú cél egy szélesebb profilú filmközpont, egy Cinématheque létrehozása. Egyre intenzívebbé szeretnénk tenni a magyar filmörökség jelenlétét itthon és külföldön, minden felületen, fizikai és online hordozókon, a mozikban és az oktatásban. A film első osztályú oktatási segédeszköz, a filmismeretnek pedig az általános műveltség részévé kell válnia a jövő generációk filmfogyasztási szokásainak előkészítése érdekében. Ezért együttműködünk több egyetemmel, oktatási és filmes szakemberrel olyan módszertani eszközök létrehozásán, amelyek segítségül szolgálnak majd ebben. Ma meglepődünk azon, hogy a fiatalok összevissza habzsolják a silány mozgóképeket, miközben senki nem tanította meg nekik, hogyan kell tájékozódni ebben a nagy audiovizuális dzsungelben.

MN: A most indított digitalizációs program mennyiben más, mint amit a Filmarchívum előző „gazdája”, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) vitt?

RGY: Most van először lehetősége a Filmarchívumnak arra, hogy programszerűen, évekre előre tervezhetően digitalizáljon és restauráljon magyar filmeket. A Filmalap által meghirdetett Nemzeti Digitális Filmfelújítási Program alapvetően restaurálási program, amely azt jelenti, hogy a film legteljesebb verzióját 4K felbontásban, kockáról kockára restauráljuk, általában felvételi negatívról és eredeti hangkellékről. A feladat óriási, hiszen közel 72 ezer filmről beszélünk – természetesen itt nem csak játékfilmekről van szó – nagyjából 260 ezer tekercsen. Persze nem szükséges minden filmet ilyen minőségben, képkockánként digitalizálni, a magyar filmörökség legkiemelkedőbb értékeit teljesen felújítjuk. Digi­talizálni kell emellett még rengeteg filmanyagot a gyűjteményből, híradóévfolyamokat, korabeli reklámokat, egyéb magyar játékfilmeket, jelentős kísérleti és dokumentumfilmeket. Együttműködési megállapodást kötöttünk a Magyar Operatőrök Társaságával (HSC): a filmek restaurálását lehetőleg olyan operatőrök bevonásával végezzük, akik vagy az adott filmek operatőrei voltak, vagy részt vettek a film készítésében. Évente 30–35 filmet tervezünk digitálisan restaurálni.

MN: Miért pont a Fábri-életműre, a Valahol Európábanra és Az én XX. századomra esett a választás első körben? Mit digitalizálnak a következő öt évben?

RGY: A Valahol Európában 70 éve készült, a film rendkívül rossz állapotban volt, a nitronegatív bomlásnak indult, a digitalizálás és a restaurálás elsősorban filmmentési célokat szolgált. A film a második világháború utáni magyar filmgyártás első világsikere volt, mondanivalója miatt még az ENSZ is védnökséget vállalt felette, így filmtörténeti szempontból is indokolt volt a választás. Fábri Zoltán az idén lenne 100 éves, a Körhinta áttörést hozott a magyar film történetében, mérce lett a dramaturgia, a látvány és a színészvezetés szempontjából. Fábri korai munkáit, összesen 14 filmjét felújítva adjuk ki DVD-n egy díszkiadásban, ezek szintén igen rossz állapotban voltak. A Fábri-életmű egyes darabjait több országban eladtuk a centenárium alkalmából különböző formátumokra, van, ahol moziban is újra bemutatják. Az én XX. századom a Testről és lélekről világsikerét követően nagyon keresett lett a világban, de csak egy HD master volt belőle, ezért döntöttünk úgy, hogy restauráljuk. A következő öt évben Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István, Tarr Béla, Mészáros Márta, Huszárik Zoltán, Jancsó Miklós, Gaál István, Jankovics Marcell, Macskássy Gyula, Reisenbüchler Sándor életművének legjelentősebb alkotásait, ezenkívül számos egyéb, keresett filmet szeretnénk teljeskörűen, 4K-ban restaurálni. De digitalizálni kell a Balázs Béla Stúdió filmjeit is, a magyar filmhíradó teljes évfolyamait, számos dokumentumfilmet.

MN: Honnan tudjuk, hogy a filmnyersanyag digitalizálásával a romlékonyabb hordozóról időtállóbbra mentjük a megőrzendő tartalmat? A digitális adat is lehet romlékony.

RGY: Sokat hangoztatott érv a celluloid mellett, hogy száz évet már biztosan kibírt, ami igaz, de ugyanezek a hordozók nem fognak még száz évet kibírni. Az utolsó órában járunk, versenyt futunk az idővel. A digitális hordozók nem bizonyították még a maguk 100 évét, de ma nincsen jobb eszköz az állománymentésre. A probléma a költségek körül van, hiszen a digitálisan felújított filmek levilágítása szalagra nagyon drága. Viszont, ha egyszer valamilyen oknál fogva „lekapcsolják a villanyt” a Földön, és csak digitális mentések léteznek, akkor a világ mozgóképes emlékezete örökre elvész. A jelenlegi program keretében a források évi öt film visszavilágítását teszik lehetővé, ami jelentős előrelépés a korábbiakhoz képest, de a fent említett kockázathoz képest nem elegendő biztosíték.

MN: A konkrét filmtekercseken és különböző mozgóképes hordozókon őrzött filmeken kívül mi van még a Filmarchívum gyűjteményében?

RGY: A filmarchívumi különgyűjteményekbe tartoznak a plakát-, fotó-, díszlet- és jelmeztervtárak, valamint az ország egyetlen filmes szakkönyvtára. Közel 35 ezer filmplakátot, hasonló mennyiségű díszlet- és jelmeztervet, félmillió fotót és a könyvtárban sok millió oldalnyi dokumentumot, könyveket és folyóiratokat, eredeti forgatókönyveket, valamint kéziratokat tárolunk.

 

Fotó: MNFA

Ezeknek precíz katalogizálása folyt az elmúlt hatvan év alatt. A szándékunk, hasonlóan a filmes gyűjteményhez, a fizikai állomány megőrzése mellett, a digitalizálás után a lehető leghatékonyabb módon elérhetővé tenni őket. Tárolásuk a Filmarchívum Budakeszi úti épületeiben van megoldva, és amíg nem jön létre egy olyan Cinématheque, ahol a bemutatás és a tárolás egy helyen lehetséges, addig ez a legalkalmasabb hely a megőrzésre.

MN: Érdemes ma még DVD-dobozokat kiadni?

RGY: A DVD lassú agóniája még nem ért véget, és bár világszerte a harmadára zsugorodott a piaca, az az egyharmad még mindig több milliárd eurós piac az Európai Unión belül, Németországban és Franciaországban egyaránt megközelíti az egymilliárd eurót a DVD-eladásokból származó éves bevétel. Magyarországon a torrentezés teljesen padlóra tette a piacot, de azok az európai filmek és magyar filmtörténeti alkotások, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem tölthetők le, még mindig keresettek DVD-n. Miért DVD-n? Azért, mert ez volt az a formátum, amelynek a lejátszói elárasztották a világot, és a számítógépek túlnyomó részében ma is van DVD-lejátszó. Bármennyire is megértem a Blu Ray rajongótáborát a minőség miatt, ez a formátum nem tudott elterjedni, és költségesebb a gyártása is. Az újonnan kiadott lemezekből szeptemberben újra kellett gyártatnunk, akkora volt irántuk a kereslet. Persze vannak népszerűbb filmek, amelyek bevételei kiegyensúlyozzák a mérleget a kevésbé vásárolt presztízskiadványokkal szemben. A kiadványokat az áruházláncokban, független boltokban, könyvesboltokban és online áruljuk. Hozzáadott értéknek tartjuk a jelenlegi kiadványaink igényes megjelenését, a gazdag szöveges információt és fotóanyagot, az extra és archív anyag tartalmát, valamint, hogy minden film angol feliratot kap.

MN: Mennyire valósul meg ma a magyar mozgóképes örökség szakszerű őrzése és bemutatása?

RGY: Teljes mértékben megvalósul a rendelkezésre álló eszközökhöz mérten. Ahhoz, hogy ez még hatékonyabb lehessen, fejlesztésre van szükség. Ez költséges, nem megy egyik napról a másikra, de a tervezést elindítottuk. A bemutatással kapcsolatban a 2017-ig fennálló helyzetet, ami természetesen még nem változott meg teljesen, leginkább úgy jellemezném, hogy van egy erős, de még nem tudatos formában megfogalmazott igény a magyar filmörökség iránt. Ezt próbáljuk kielégíteni.

Beindulva

Amikor 2016 közepén a műhelykonferencia apropóján áttekintettük a magyar mozgóképkultúra megőrzésének jelenét, úgy láttuk, a szakmai felkészültség és a politikai szándék is hiányzik az előrelépéshez. A magyar mozgóképörökség gyakorlatilag csendben enyészett egy raktárban: a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézeten (MaNDA) belül a film háttérbe szorult, ráadásul a Filmarchívum tavaly elveszítette belvárosi moziját, az Örökmozgót is. A műhely-konferenciát, amelyre Lovas Lajos, a MaNDA vezetője el sem ment, nem véletlenül nyitotta meg Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója. A MaNDA ózdi projektje, a kohógyárból kialakított filmélménypark megnyitása után a kormány megszüntette a MaNDA-t, Lovasék digitalizációs projektjét kiszervezték egy kft.-hez. A Filmarchívumot bezsebelte a Filmalap, élére a Párizsból hazahívott szakembert, Ráduly Györgyöt nevezték ki. Ez a lépés meglepő volt: Vajna egyablakos rendszerében a magyar filmet korábban a fikciós mozifilmek gyártása jelentette – a kisfilmek, tévéfilmek, dokumentumfilmek, forgalmazás, szakkönyv- és folyóirat-kiadás nem érdekelte a Filmalapot, holott erős a gyanúnk, hogy a magyar film nézőszámokban is megmutatkozó, áhított felemelkedése csak a teljes filmkultúra megszervezésével érhető el.

Az új vezetésének volt dolga: a műhely-konferencián is elhangzott, hogy a Budakeszi úti épületük nem volt jó állapotban, az intézmény láthatósága, ismertsége bőven hagyott kívánnivalót maga után, a digitalizációs programok és DVD-sorozatok takaréklángon futottak, a filmes relikviák, könyvek, plakátok, 35 mm-es tekercsek őrzése finoman fogalmazva is fejlesztésre szorult. Különösen fájdalmas, hogy azóta sincs az országban olyan utánjátszó mozi, ahol a közönség találkozhatna a klasszikusokkal. Az idén viszont elindult a fejlesztés, ami azért is lehet látványosabb, mert a mozgóképes örökség kezelésére a Fimlalap NER-en belüli pozíciójának és költségvetésének köszönhetően több forrás jut, mint korábban. Az évi mintegy 800 millió forintból működő archívum felpörgette a digitalizálást és a DVD-kiadást, novemberben pedig szakmai konferenciával összekötött klasszikusfilm-maratont szerveztek.

A Filmarchivum egy csomó zseniális magyar filmet tett ingyenesen, egy kattintással elérhetővé decemberben. Az intézmény Vimeo-oldalán megnézhető például a Valahol Európában, a Hannibál tanár úr, a Körhinta, a Sodrásban, a Húsz óra, a Fényes szelek, a Bizalom és a Megáll az idő, többek között, egészen január 12-ig. Vagyis még öt napig.