8. Verzió

Hasadás

Film

Coincidentia oppositorum - ez a XV. századi filozófus és teológus, a nagy Cusanus legmaradandóbb formulája, amely sok egyéb mellett az emberre is áll, hiszen valóban mindahányan az ellentétek találkozási pontjai vagyunk.

Azonban akad, aki még a szokottnál is érzékletesebben igazolhatja ezt az állítást, s ilyen férfiú Ronit Kertsner 2010-es dokumentumfilmjének hőse is. Romuald Waszkinel lengyel katolikus pap ugyanis azonos Jacob Weksler holokauszt-túlélővel, ám az ő története nem valamiféle kalandos identitásbújócskát tár a nézők elé, sokkal inkább annak fájdalmas példázatát kínálja, hogy az amúgy olyannyira természetes, párhuzamos identitások az egyén és a külvilág számára egyaránt súlyos problémát, s jószerint áthidalhatatlan szakadást eredményezhetnek. A származására felnőttként ráébredő lublini egyetemi pap tanár szülőhazájában a lengyel katolikus egyház antiszemitizmusával kerül szembe, míg az Izraelben felkeresett vallásos kibucban a saját zsidóságát megélni vágyó pap katolicizmusa bizonyul zavaró tényezőnek. Jóllehet, a csendben s egyszersmind megrendítően tépelődő Romuald atya nem a katolikus dogmákhoz ragaszkodik, hanem csakis Jézushoz, aki zsidó és keresztény volt egy személyben, s akit megtagadni képtelenség lenne. A történetből kirajzolódó emberi tragédia, a szó szerint életbevágó kérdés eldönthetetlensége, s egészen profánul fogalmazva, a szerencsés szereplőválasztás mellékessé, sőt szinte bocsánatossá teszi a film iskolás elbeszélésmódját, amely hol a pátosszal, hol a keresetlenség mímelésével tesz próbát. Igaz, amint azt a fent említett két világvallás tanításából is tudhatjuk, akár már egyetlen igaz ember hatalmas dolgokra lehet képes. Hát akkor hogyan is ne lenne elegendő a helyét hasztalan kereső Weksler-Waszkinel szereplése egy dokumentumfilm sikeres elkészítéséhez?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.