8. Verzió

Hasadás

Film

Coincidentia oppositorum - ez a XV. századi filozófus és teológus, a nagy Cusanus legmaradandóbb formulája, amely sok egyéb mellett az emberre is áll, hiszen valóban mindahányan az ellentétek találkozási pontjai vagyunk.

Azonban akad, aki még a szokottnál is érzékletesebben igazolhatja ezt az állítást, s ilyen férfiú Ronit Kertsner 2010-es dokumentumfilmjének hőse is. Romuald Waszkinel lengyel katolikus pap ugyanis azonos Jacob Weksler holokauszt-túlélővel, ám az ő története nem valamiféle kalandos identitásbújócskát tár a nézők elé, sokkal inkább annak fájdalmas példázatát kínálja, hogy az amúgy olyannyira természetes, párhuzamos identitások az egyén és a külvilág számára egyaránt súlyos problémát, s jószerint áthidalhatatlan szakadást eredményezhetnek. A származására felnőttként ráébredő lublini egyetemi pap tanár szülőhazájában a lengyel katolikus egyház antiszemitizmusával kerül szembe, míg az Izraelben felkeresett vallásos kibucban a saját zsidóságát megélni vágyó pap katolicizmusa bizonyul zavaró tényezőnek. Jóllehet, a csendben s egyszersmind megrendítően tépelődő Romuald atya nem a katolikus dogmákhoz ragaszkodik, hanem csakis Jézushoz, aki zsidó és keresztény volt egy személyben, s akit megtagadni képtelenség lenne. A történetből kirajzolódó emberi tragédia, a szó szerint életbevágó kérdés eldönthetetlensége, s egészen profánul fogalmazva, a szerencsés szereplőválasztás mellékessé, sőt szinte bocsánatossá teszi a film iskolás elbeszélésmódját, amely hol a pátosszal, hol a keresetlenség mímelésével tesz próbát. Igaz, amint azt a fent említett két világvallás tanításából is tudhatjuk, akár már egyetlen igaz ember hatalmas dolgokra lehet képes. Hát akkor hogyan is ne lenne elegendő a helyét hasztalan kereső Weksler-Waszkinel szereplése egy dokumentumfilm sikeres elkészítéséhez?

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)