Kezdjük azon, hogy imádott beöltözni, egy jó jelmez a siker kulcsa, vallotta. Kedvence ugyan a munkásruha volt, azzal a bizonyos kőművész dekoltázzsal, de festőnek is nagyon tudott kinézni, tényleg, mint a Tanyaszínház első Cavaradossija, amikor III. Bangó Ernő kíséretével nyomja a Képáriát a falu legszebb lányának, akkora svájci sapkája volt például, mint egy malomkerék, a köpenye meg végig a hátán harmonikázott hosszában, a körme alatt terpentin; törlőrongy és ecsettálak körülötte mindenfelé. Ehhez képest olyat festett, hogy az majd’ megszólalt, a hava szikrázott, a szereplői akár Bruegel varázsütésre valószerűvé s huszadik századivá egyenesedő hősei, színtiszta természet a hiperrealizmus tanácstalansága nélkül, marha nagy jókedvében a világnak. Semmi giccs, semmi „téli táj”, mégis tél volt, s minden és mindenki téli dolgát tette, például fáztak és húzták a ródlit. Meg nem mondtad volna, hogy nem művész pingálta. Troché szavakkal dolgozott. Úgy elmesélte a telet, mint annak a rendje, egy szuszra. Beszélt ő mindenről, hóemberről, szikrát szóró gőzvasútról, bekecsről, kucsmáról és a táltos istennyiláról, Ómafa meg a jobb kezével csapkodta a bal vállát, s a ballal a jobbat, ahogy a fázást a színészeknek tanítják az iskolában, s másra sem vágyott a beszéd hallatán, csak egy bögre jó forró teára, disznótoros vacsorára. Nézte Sztupa a telét, és elégedett volt. Troché összegyűjtötte egy csomagba a szavait, és ugyancsak elégedett volt. Ómafa meg csak ámult és bámult, bár ez szokása volt neki amúgy is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
