magyarnarancs.hu: Melyik volt a legemlékezetesebb találkozása Wilderrel?
Joseph McBride: Kint voltam a Szenzáció! forgatásán. Billy Wildert figyelni egy teljes napon át, ahogy Jack Lemmont és Walther Matthaut rendezi – képzelheti, micsoda élmény volt ez nekem, fiatal újságírónak. Wilder maga is újságíró volt még Bécsben és Berlinben, de filmrendezőként sem vetette meg a sajtót, szerette az újságírókat a közelében tudni. Értette a nyelvüket. Akárcsak Sam Fuller – ő ugyancsak az újságírás felől érkezett. Ha Wilderrel vagy Fullerrel beszélgettem, mindig úgy éreztem, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Wilder gyors volt, frappáns és szellemes, szórakoztató volt hallgatni. A cinikus megjegyzései aranyat értek. Egyszer kicsúszott a számon, hogy nem csak a megjegyzései, de a filmjei is cinikusak – mire ő, hogy ha ezt gondolom, vajon milyen jelzőt használnék Peckinpah filmjeire? És milyen igaza volt! Mai szemmel nézve Wilder könnyen romantikusnak tűnhet. Egy rejtőzködő romantikus volt. Sosem coming outoult. A maga idejében sokan mizantrópnak vélték.
| ||
magyarnarancs.hu: Híres sztori Wilder bécsi újságírói múltjából a Freuddal megesett incidense…
JM: Wilder szerette úgy előadni a történetet, hogy egyetlen nap leforgása alatt kellett meginterjúvolnia Freudot, Richard Strausst és Arthur Schnitzlert. Nekem bevallotta, hogy valójában két napjába telt. A feladat a következő volt: Wilder lapja a kor hírességeihez intézett körkérdést, hogy mit gondolnak az épp akkoriban tényezővé váló Mussoliniről. Wildernek ezzel a kérdéssel kellett felkeresnie az említett urakat. Freud, amikor megtudta, miről van szó, kidobta a fiatal újságírót. De Wilder még vethetett egy pillantást a híres kanapéra.
| ||
magyarnarancs.hu: Wilder állítólagos dzsigolómúltjáról is esett szó a beszélgetéseik során?
JM: Wilder kétszer is, Bécsben és Berlinben is megírta a sztorit, a cikk címe az volt: Pincér, egy táncos rendel! Abban az időben az elegáns hotelekben szokásban volt, hogy a délutáni teához az idősebb hölgyek táncost is rendelhettek. Wilder egyike volt ezeknek a bérelhető táncosoknak. Sikeres volt a hölgyeknél, mert nem csak táncolni tudott jól, de szellemes beszélgetőtárs is volt. Az egyik kuncsaftja annyira megkedvelte, hogy odaajándékozta neki a világháborúban megboldogult férje cipőit. Wilder úgy mesélte nekem, hogy nem volt igazi dzsigoló, csak azért csinálta, hogy utána írhasson róla. Hát, nem tudom. Bizonyos dolgok épp az ellenkezőjére utalnak. Wilder mindenesetre azt is állította, hogy Fred Zinnemann (A Sakál napja és a Délidő rendezője – a szerk.) volt közülük a valódi dzsigoló.
| ||
magyarnarancs.hu: Zinnemann és Wilder együtt készítették még Berlinben az Emberek vasárnap című filmet…
JM: Ez is állandó vita tárgyát képezte. Curt Siodmak ugyanis azt állította, hogy ő írta az egészet, Wilder viszont azt, hogy ő.
magyarnarancs.hu: Wilder nagy idolja Ernst Lubitsch volt. Mindketten Amerikában kötöttek ki: Wilder – a harmincas években – menekültként, Lubitsch – a húszas években – meghívottként.
JM: És mindketten nagy amerikaiakká váltak. Lubitsch az egész családjának megtiltotta, hogy otthon németül beszéljenek. Wilder és Lubitsch munkatársakból barátok lettek. Miután Lubitsch több infarktuson is átesett, Wildert hívta segítségül, aki egy időre oda is költözött hozzá.
magyarnarancs.hu: Igaz, hogy Lubitsch egy örömlány karjaiban végezte?
JM: Majdnem. Wilder úgy mesélte az esetet, hogy Lubitsch lakája telefonált a hírrel, hogy az ura zuhanyozás közben elhalálozott. Wilder azonnal a helyszínre sietett, és egy fiatal lányt talált könnyek közt Lubitschnál. Kedves szavakkal próbálta vigasztalni, hogy kedves lányom, nyugodjon meg, a halál egyszer mindenkihez bekopogtat, de a zokogó nő egyszer csak félbeszakította: „Maga semmit sem ért! Nem magát dugták meg, és hagyták kifizetetlenül.” Wilder leszámolta a pénzt, a nő pedig távozott. Szóval Lubitsch nem szex közben, hanem szex után távozott az élők sorából. Régóta vacakolt a szíve. 55 éves volt csak. De szép halála lehetett.
| ||
magyarnarancs.hu: Melyik a kedvence Wildertől?
JM: A Van, aki forrón szereti megváltoztatta az életemet. 12 évesen láttam először; akkoriban minden korombéli kis srác Marilyn Monroe-ról fantáziált. De az Irma, te édes is meghatározó élménye volt a kamaszéveimnek. Wilder egyébként ebben is Monroe-t akarta szerepeltetni, de mielőtt még megtehette volna, Monroe meghalt. Híres volt a kibírhatatlan természetéről, Wildert is az őrületbe kergette. Alighanem George Cukornak volt igaza, amikor azt mondta, hogy nem fair Hollywoodot hibáztatni Monroe sorsáért. Szegény lány tényleg őrült volt. Az egyetlen hely, ahol létezni tudott, a filmipar volt. El tudnák képzelni irodai alkalmazottnak? Egyedül Hollywoodban nézték el neki, ha 4-5 órás késéssel jelent meg dolgozni. Erre szokta mondogatni Wilder, hogy él egy nagynénije Iowában, aki pontos is, és a szöveget is kifogástalanul megtanulná, csak az a baj, hogy a kutya se lenne kíváncsi erre a nagynénire.
magyarnarancs.hu: Az Irma, te édes nem tartozik Wilder legerősebb filmjei közé. Mi fogta meg benne kamaszként?
JM: Katolikus iskolába jártam, ahol azt táplálták belénk, hogy a szex bűnös dolog, és akkor jön egy film, amiben másról sincs szó, mint a szexről. Az Irma, te édes olyan volt számomra, mint a legvadabb szexuális felvilágosítás. Szó sem volt arról, hogy a szex bűnös dolog. Mivel szigorú katolikus neveltetésben részesültem, a bűntudatom akkora volt, hogy elsőre nem is tudtam végignézni a filmet. Ezért aztán vissza kellett mennem, és mivel akkor sem jutottam a végéig – ezúttal a templomi szülésnél rohantam ki –, csak harmadjára sikerült végignéznem. Wilder szeretett a szexszel és a vallással viccelődni. Csupa olyan dologgal, amivel nem lehetett.
magyarnarancs.hu: Truffaut még filmkritikus korában írta azt – egyébként dicsérőleg – Wilder Hétévi vágyakozás című filmjéről, hogy az tele van pornográf beállításokkal. Talán nem csak Truffaut volt ezekre fogékony, de a 12 éves fiúk is…
| ||
JM: Furcsa egy film a Hétévi vágyakozás, mert ugye a házasságtörésről szól, de Wilder a hivatalban lévő hollywoodi erkölcscsőszök, a Hays Office miatt nem engedhette meg magának, hogy megmutassa az aktust magát. Cselhez akart folyamodni, gondolta, az talán átmegy, ha a főszereplő ágyában elrejt egy hullámcsatot, ezzel is érzékeltetve, hogy a vágy titokzatos tárgya, vagyis Marilyn Monroe ott járt, és el lett hálva a dolog. De ez is túl sok volt a cenzoroknak, így a film végül egy olyan fickóról szól, aki csak a fejében csalja meg a feleségét a szomszédjában lakó bombázóval. A film 1955-ös, de gondoljon csak bele; nálunk, Amerikában még a hetvenes években is botrányt tudott okozni, hogy a hivatalban lévő elnök, Jimmy Carter azt nyilatkozta a Playboynak, hogy vágy lakozik a szívében. Hívő keresztény, ráadásul házas ember ilyet nem mondhatott. Pedig Carter csak őszinte volt, és mindössze annyit mondott, hogy vannak ilyen gondolatai, de tettekre nem váltja őket. Wilder filmje épp erről szólt: egy nagy elfojtásról. Egy középkorú, házas férfi ki nem élt szexuális fantáziáiról. És hát kinek ne lennének ilyenek, ha Marilyn Monroe lakna felette. Bátorság kellett ehhez az ötvenes években. El sem tudom képzelni, hogyan úszhatta meg Wilder a Kettős kárigény című filmjét. Rejtély, miként hagyták a cenzorok, hogy két ennyire erkölcstelen alak legyen a főszereplő. Épp a napokban néztem újra; micsoda film!
magyarnarancs.hu: Wilder nem csak a filmjeiben volt bátor; a wilderisták körében közismert, hogy amikor a rendező a stúdiófőnököknek levetítette frissen elkészült hollywoodi szatíráját, az Alkony sugárutat, Louis B. Mayer (az MGM második „M”-je) habzó szájjal őrjöngött, hogy Wilder mekkora hálátlanságot követett el a rendszer ellen, melynek annyi mindent köszönhetett. Mire Wilder odament a stúdiófőnökhöz és körülbelül annyit mondott: bekaphatja!
JM: Mayer a szokásos udvartartásával volt körülvéve, és valóban kikelt magából. „Ez a rohadék Wilder! Kihalásztuk a vízből, medencés villát toltunk alá, aztán ez a kígyó jól belénk mar!" – valahogy így őrjöngött az MGM feje. Wilder egy idő után megelégelte ezt, és odament Mayerhez. Bemutatkozott, és elküldte az anyjába: „I am Mr. Wilder, and go fuck yourself.” Wilder szerint Mayer nem volt annyira felháborodva, de a kísérői köpni-nyelni sem tudtak…
| Top 10 – Joseph McBride John Ford az abszolút első nálam, aztán Welles jön és Renoir. Hollywoodi tartózkodásom első hetében volt szerencsém mindhármukkal találkozni. Hitchcockkal is találkozhattam volna még ugyanezen a héten, ha a szállodám portása időben átadja az üzenetét, hogy nézzek be hozzá. Tapasztalatlan fiatalemberként azt gondoltam, innentől minden hetem ilyen lesz. Tévedni emberi dolog. A Brit Filmintézet nemrég felkért, hogy én is vegyek részt a tízévente esedékes szavazásukon. A kérdés az volt, mi minden idők 10 legjobb filmje. Az én technikám az volt, hogy összeszedtem a kedvenc filmrendezőimet, és mindegyiküktől választottam egy vagy két filmet. Íme: Truffaut: Négyszáz csapás. Wilder: Van, aki forrón szereti. Lubitsch: Becsületes megtaláló. John Ford: A karaván vezetője. Spielberg: A.I. Mesterséges értelem – Kubrick filmtervéből. Welles: Falstaff. Kubrick: Dr. Strangelove. Ozu: Késő tavasz. Renoir: A folyó. Welles: Az Ambersonok tündöklése és bukása – számomra ez a filmek filmje, ez az abszolút kedvencem. |
magyarnarancs.hu: A Kettős kárigénynek van egy utolsó utáni jelenete: a híres gázkamrás jelenet, amit Wilderen kívül csak kevesen láthattak. Nem került be a filmbe, de bekerült a köztudatba, noha a mai napig nem került elő. Ön esetleg látta?
JM: Amikor Wilder meghalt, az Amerikai Filmakadémia díszes megemlékezést tartott. Azt pletykálták, hogy levetítik a gázkamrás jelenetet is. Wilder állítólag megőrizte, és az a hír járta, hogy a Wilder-emlékesten az özvegye végre meg fogja mutatni. De végül – nem tudom miért – elmaradt a szenzáció, nem mutatták meg a jelenetet. Láttam képkockákat belőle, de magát a jelenetet szerintem senki sem látta a maga teljességében. A Kettős kárigény úgy jó, ahogy van, remek a befejezése, Wilder jól döntött, hogy nem használta a gázkamrás epizódot. De azért izgalmas lenne megnézni, ahogy Fred MacMurray-t Edward G. Robinson szeme láttára kivégzik.
| ||
magyarnarancs.hu: Wilder azt tervezte, hogy a holokausztban elpusztult szülei emlékére megrendezi a Schindler listáját. Ez lett volna az utolsó filmje, de mint tudjuk, Spielberg megelőzte…
JM: Wilder édesanyja, mostohaapja és a nagymamája is náci koncentrációs táborokban halt meg. Wilder 1933-ban menekült el Németországból. 1935-ben egyszer még visszament, hogy rábeszélje a mamáját, menjen vele, de az asszony maradt. Wilder rögtön felmérte a helyzetet, tudta, mi fog történni. De nem tudta rábeszélni az édesanyját, s ezért később, azt hiszem, hibáztatta magát. Nem tudom, mikor bukkant rá a Schindler listája című regényre, de bármikor is történt, a jogok már Spielbergnél voltak. Spielberg úgy mesélte el a történetet, hogy egy nap Billy Wilder felhívta telefonon, hogy szeretné megrendezni a regényt, mert emléket szeretne állítani a családjának. Spielberg szerint ez volt élete legnehezebb beszélgetése. A nyolcvanas években kerültek hozzá a jogok, de ekkor még nem érezte magát elég érettnek ahhoz, hogy elkészítse a filmet. Amikor viszont Wilder hívta, már elkezdődtek az előkészületek, néhány hónapra voltak csak a forgatástól. Spielberg, mint mondta, együtt érzett Wilderrel, de nem mondhatott le a filmről. Wildernek van egy háborús filmje, a Stalag 17, ami egy német hadifogolytáborban játszódik, ahol amerikai katonákat tartanak fogva. Nem holokausztfilm, de Wilder itt jutott legközelebb a témához. A Paramount stúdió, ahol Wilder a legjobb filmjeit készítette, be akarta mutatni a filmet Németországban, de mivel a filmben szereplő spicliről kiderül, hogy német, a stúdió lengyelre akarta változtatni a nemzetiségét. Wilder annyira felháborodott ezen, hogy felmondta a szerződését a stúdiónál.
| ||
magyarnarancs.hu: Mikor találkozott utoljára Wilderrel?
JM: Amikor a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetsége az én kezdeményezésemre életműdíjjal ismerte el a munkásságát. 1995 környékén lehetett. A legjobb film díját a Ponyvaregény nyerte. A Ponyvaregény producere csak beszélt és csak beszélt, nem akarta abbahagyni a köszönőbeszédet. Láttam Wilderen, hogy egyre idegesebb, szitkozódik, hogy miért nem fogja már be a száját ez a nyikhaj – nem értettem, mi bántja. Miután átvette a díját, kikísértem, s akkor derült ki, hogy mi történt. Wildernek volt egy négyórás megbeszélése – félt, hogy lekési. Abban reménykedett, hogy támogatást kap az egyik filmtervéhez. Hollywood már csak így működik; szívesen ad díjakat, de rendezési lehetőséget nem. Pedig Wildernek voltak tervei, de a Haver, haver kudarca ellehetetlenítette Hollywoodban. Emlékszem, valamikor a nyolcvanas években egy producerrel beszélgettem, aki arról panaszkodott, hogy nincs kivel megrendeztetnie az épp aktuális romantikus komédiáját. Én Billy Wildert ajánlottam. Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. Billy Wilder? Hova gondolsz, Wilder nem rentábilis. Igazából ez bántotta Wildert: hogy filmek helyett díjakkal akarják kiszúrni a szemét.
| ||
