Film

Ünneprontó döntést hozott múlt héten a 30. Magyar Filmszemle játékfilmes zsûrije, amikor - merõ jóindulatból, a mérce nevelõ célzatú magasra helyezésével, úgymond - három díjat is megtartott magának, pontosabban nem osztott ki. A miértekrõl az alkalmi testület politológus elnöke, maga is hajdani filmstúdió-vezetõ, beszél.

Január 14-én reggel az olaszországi Pontederában meghalt egy szakállas pasas. Egy lengyel. Egy színházi rendező. 65 éves volt, és már hosszú hónapok óta igen súlyos beteg. Ez a szakállas pasas, orrán egy a 60-as évekből ittfelejtett fekete keretes SZTK-szemüveggel, a XX. századi színházművészet talán legnagyobb hatású alakja volt. Olyan figura, aki már életében legendává vált, pedig alig több mint tucatnyi rendezés fűződik a nevéhez. Jerzy Grotowskinak hívták.

Megbeszéljük, hogy a fényképész kezd, nem én. Rossz a fény, ezért Maia Morgenstern legalább húsz percig guggol. Fegyelmezett, figyel, teljesíti, amit a fényképész kér. Dolgozik. Koncentrál, ellenőrzi az arcát, a kezét, a mozdulatait. Nem zsörtölődik, nem nyafog. Pedig mondja is, hogy fáradt. Fél méterről nézhetem az arcát. Ilyen közelről csak Szász János filmjében, a Witman fiúkban nézhettem. Látom, ahogy a fényképész is beleszeret az arcába, még egypár perc, mondja tizedszer.

Ezek szoftverek, nem rajzok - ismeri el 100 rajz című ki-állításának képeiről alkotójuk, aki vizuális nevelést oktat a Képzőművészeti Főiskolán, és egy végtelen nagyságú virtuális rajzot hordozó CD-ROM létrehozásán dolgozik.

Hogy mikor gyűlik össze a pénz a Bibó Istvánról és apósáról, Ravasz Lászlóról szóló, A püspök és a filozófus című filmtervéhez, nem tudni, filmrégészeti kutatásainak legutóbbi eredményét viszont a múlt héten mutatta be az MTV: A dunai exodus a nácizmus elől menekülő szlovákiai zsidók és a német-orosz paktum nyomán kitelepített besszarábiai németek hajóútjairól szól.

Amerikai költő, képzőművész és filmcsináló. A görbetükör-fényképezés atyja, a Versek a kozmikus kriptából és a Hét márvány című kötetek szerzője, díjnyertes filmek rendezője és szereplője. Süketnéma szülők tanították beszélni, egyetemi tanulmányait megszakítva utazni kezdett, még rég, mint Mr. Szindbád. Azóta se nyugszik. Hivatalos kultúrtörténészek a beatnemzedék nagyjai közé sorolják. Adott művészetéből egy-egy apró válogatást a Merlin Színházban és a Toldi moziban, meg egy interjút.

1998. december 28. óta nem szól a Radio M Classic. Eleinte folyamatosan ugyanaz a különös komolyzenei felvétel ismétlődött egész nap, majd már az sem. Ugyanis a 95,3 FM-et immáron az Autóklub bitorolja, de műsort még nem készít. Nem egészen világos, mi történjen addig egy ilyen frekvencián, ki kötelezhető és milyen műsor sugárzására.

A büfé rogyadozó, fekete faasztalai meg az étterem falán tablókra kasírozott "fiatal művészek" - Antal ImreÝWahorn András - régi tag-sági igazolványai jelképezik az egykori Fiatal Művészek Klubja és a Trafó jogfolytonosságát. Az asztalok napjai meg vannak számlálva - az ősszel nyílt Trafó időszámítása most kezdődik csak igazán.

Osztrák-magyar származású, de soha nem élt Magyarországon. Németországban, Franciaországban, Angliában és Amerikában töltötte fiatalságát. Íróként és történészként két téma foglalkoztatja: a Harmadik Birodalom és a bajba került gyermekek. Ennél sokkal többet nem lehet róla tudni; annyit mindenesetre, hogy két kötete jelent meg Magyarországon: az egyik a gyermekgyilkos gyermekről szóló Mary Bell esete és most az Európa Kiadó gondozásában az Albert Speer küzdelme az igazsággal című, meglehetősen vaskos darab. Utóbbiban majd háromévnyi háttérinterjúzás és anyaggyűjtés segítségével Hitler főépítészének személyiségét és ezen keresztül a birodalmi vezérkar lélekrajzát igyekszik megosztani a nyilvánossággal. Az is biztos, hogy nagyon kedves és végtelenül furcsa asszony. Ezelőtt soha nem fordult elő velünk, hogy valakit a szállodai ágyában, párnák közt kérdeztünk volna.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.WittiEz a beszéd!T. D.1.Tandori Dezső hatvanéves.

Hol vannak már azok az idők, amikor különleges eseménynek számított, ha acid partit rendeztek valahol az országban. Amikor száz-százötven elvetemült szinte kötelességének érezte, hogy felkeresse azt a pincét, barlangot, hegyoldalt, erdei tisztást, ahol megszólaltak az új időknek új ritmusai, és azt is, hogy folyamatosan táncoljon egészen másnap délig, a harangszóig.

Arnold Kopelson jön, lát, köszön, jattol. Nincsen rajta Boss zakó, Armani ing és Versace farmer, nem kommunikál mobiltelefonon, mellényzsebéből nem kandikálnak dollárkötegek, az idő múlását sem Rolexen, hanem a mögötte álló sajtófőnökén méri, mégis valahogy látszik rajta, hogy producer. Jobban mondva: ő a producer és nem a mellette álló köpcös, mosolygós, csillogó szemű muki, aki később Andrew Davisként mutatkozik be. Csak annyi a közös bennük, hogy mindketten szivaroznak.

Mára már törvényszerű, hogy Hollywoodért elég a sarki plazába menni, Ausztria filmművészete pedig még a gyakori határátlépők számára sem érdekes. Pedig van ott egy eurotarantino, akinek a nevével az utóbbi időben magát az osztrák filmet szeretik azonosítani. Michael Haneke, a Benny videója, A hetedik kontinens, a 71 töredék a véletlen kronológiájából és még minimum másik tíz filmalkotás rendezője különös kegyetlenséggel intézi el a valóságot, és nagyon zavaró történetvezetéssel értelmezi újra. Éppen ezért nem vonz tömegeket. Retrospektív sorozata az elmúlt héten volt látható az Örökmozgóban. Egyik filmjének vetítése alatt sikerült beszélgetnünk vele, és e beszélgetés során többször is tudomásunkra hozta, hogy kevéssé érdeklik a homlokára ragasztott címkék, inkább csak egy konstrukciót kínálna, amiről reméli, hogy némelyek számára befogadható.

Racionális költségmegtakarítás vagy új kultúrharc? A kormányfő az előbbivel érvelt A Hétben, az utóbbira Cselovszki fideszes építész képviselő lehet példa, aki a Napi Maóban a kozmopolita építészet ellen érvelt a népi architektúra szempontjából. A Nemzeti építésének kézivezérléses leállítása után kiakadtak a színészek meg az építészszakma, elvégre egy 71 pályázatos, szabályos eljárás, mi több: egy egész konszenzus lett itten megfúrva, akár a metró. A gödör perspektívájából nézve persze mindegy, hogy spórolás vagy egy miépesedő Fidesz okán állt le a 18 milliárdos beruházás.