Forgács Péter: Andrásovits Nándor kapitány filmjei részben az özvegye tulajdonában voltak, másrészt múzeumokba és egy gyűjtő archívumába kerültek. A töredékes filmanyagból kiderült, hogy volt egy zsidó exodus és egy német exodus ugyanazzal a hajóval, pontosabban hajókkal, az Erzsébet királynével és a Cár Dusánnal, ellenkező irányban, a Dunán. Ennél alig többet lehetett tudni: utána kellett járni. Mi van a képeken? Meg kellett fejteni. El kellett menni Izraelbe, Németországba, archívumokba, levelezni stb. Ami nem történhetett meg addig, amíg nem oldódott meg a finanszírozása a kutatásnak, ami legalább olyan fontos része a munkának, mint a rendezés vagy a vágás. Ez különösen nehéz volt ebben az esetben, amikor nem egy év volt a forgatásra, hanem három hónap.
MaNcs: Ki szabta meg a három hónapot?
FP: A holland televízió kitűzte a premier időpontját. Az, hogy most a Magyar Televízió is leadta, annak köszönhető, hogy másfél éves tárgyalási fiaskó után szeptemberben azt mondtam, ha most nem szállnak be, garantálom, hogy nem mutathatják be. Többet nem érdemes erről mondani. Sokkal érdekesebb, hogy milyen nehéz volt megtalálni a túlélőket, hogyan kell nézni és megtisztítani a talált anyagot, milyen élvezet a különböző rétegek kibontása, vagy hogy mennyire fontos megtudni minden mögöttest, még ha végül csak egyetlen százalékát használod is fel.
MaNcs: Kezdjük a túlélőkkel.
FP: A zsidó túlélőket volt nehezebb megtalálni, mert nem tartják a kapcsolatot. Egy másik hajó zsidó menekülői például a mai napig tartják: ők, mielőtt eljutottak volna Palesztinába, négy évig voltak dél-olaszországi deportálásban, ahonnan az olaszok nem adták ki őket a náciknak. Az Erzsébet királynén és a Cár Dusánon utazók, akik a Noemi Juliával hajóztak Palesztinába, nem tartják a kapcsolatot. Két forrás lehetséges. Hirdetni az újságokban, és megtudni, mi van az archívumokban.
MaNcs: Például az utaslista?
FP: Az még nem lett meg. Valószínűleg Angliában van, ahol az archívumban úgy 180 métert foglalnak el a gyarmatügyi hivatal és a külügy titkos jelentései. Ezt nem tudtam végigkutatni. Az újsághirdetésre viszont jelentkeztek páran, és olyan szerencsém volt, hogy egyikük, Grósz György, mai nevén Yehuda Tamir naplót írt. Levélnek indul, negyven oldal az egész, de leír minden fontosat. Vannak briliáns visszaemlékezők, de egy akkor írott napló sokkal töményebb. Az Erzsébet királyné hajónaplója elveszett - valószínűleg azért, mert a Szovjetunió hadizsákmányként 1950-ben elkobozta a hajót -, ennek a naplónak a segítségével viszont napról napra követni lehetett az eseményeket. A kapitánynak nem maradtak feljegyzései, csak a filmje, amelyet 1942-ben levetített a magyar hajóskapitányok klubjában. Kedves útifilm, de csak egyharmada az egész anyagnak; a kivágatokat jó barátja, Petneházy Zalán hajóskapitány őrizte meg, akinek révén az öröksége Varga János történész filmarchivistához került. Ma már minket más is érdekel, mint a filmező kapitányt, ő kihagyta például a krumplihámozást, mi betettük. Vargával együtt tervezzük, hogy készítünk egy minden információt tartalmazó múzeumi verziót is, egy kritikai kiadást a teljes mozgóképanyagból, aminek csak a felét használtuk fel. A kapitány a magyar állami hajózási társaság alkalmazottja volt. Amit a gondolatairól tudunk, az a képeken keresztül tárul fel. Megnyerő, mértéktartó, becsületes magyar polgárember, aki legjobb tudása szerint végzi kötelességét, és segít bajba jutott embertársain. Számára egyben érdekes kaland ez. Néprajzos érdeklődéssel nézi ezeket az embereket. Mikor látna egyébként ilyen közelről imádkozó, ortodox zsidókat? Soha. Szenvedélyes amatőr filmes lévén, érezte, hogy ez fontos. A hajón ő az úr, ráadásul a kamera is hatalom, filmre veheti őket, akár egészen közelről is belenézhet az arcokba úgy, ahogy más nem. Áthághat olyan korlátokat is, amelyeket esetleg egy családtag sem, mert az ő kamerája elől nem fordulnak el, nem teszik elé a kezüket. Kamerája intim, de el is határolja az utasokat önmagától. A film két exodusról, menekülésről szól, ahol nagyobb hatalmak, nagyobb erők játékaként két népcsoport két különböző története kerül különös alkímiába, és hordoz rendkívüli feszültséget. Az elpusztításra kijelölt közép-európai zsidóknak és az ugyancsak áldozatnak nevezhető besszarábiai német kisebbségnek - ezeknek a másikféle németeknek - a párosítása azért nagyon fontos, mert általa kikerülhetővé vált a holocaust-szentimentalizmus, amit követhetetlennek tartok. Itt olyan aspektust kellett megragadni, ami túlmegy egyetlen nép tragédiáján, és azt mutatja, hogy a háború, a nácizmus és a sztálinizmus a népek közös tragédiája.
MaNcs: Szívélyesek vagy inkább bizalmatlanok voltak a zsidó és német túlélők?
FP: Mindig vannak, akik szívesen beszélnek, mások meg nem. Akik jelentkeztek a hirdetésre, általában szívesen beszéltek, húszból talán kettő akadt, aki irracionális okokra visszavezethetően lemondta. Mindig vannak, akik megijednek, nem értik, mi is ez. Ezeket a beszélgetéseket mind videóra vettem a családi történeteikkel, családi fotóikkal egyetemben: egyrészt azért, mert olyan nyitottnak kell lennie az adatgyűjtésnek, ami lehetővé teszi a későbbi, sokféle irányba történő elindulást, másrészt azért, mert ezt a dokumentálást nehéz lenne megismételni. A bennem lévő archeológus kötelességének érzi, hogy a lenyomatot a teljes felületen megőrizze.
MaNcs: Volt olyasmi, amiben a korabeli följegyzések ellentmondtak a kapitány által fölvett képeknek?
FP: Igen. Az utat szervező Aron Grünhut naplójában beszámol egy konfliktusról a két hajó kapitányaival. Az imperialista brit birodalmi érdekeket zavarta a zsidó bevándorlás Palesztinába az arab lázadás miatt, ezért a britek a bolgárokkal visszavonatták a menekülő zsidók átutazóvízumát. A hajók ezért napokig vesztegeltek a Dunán, tovább nem mehettek, a bolgárok és a románok azzal fenyegetőztek, hogy lőni fognak rájuk, mire a kapitányok visszafordították a hajókat. Memoárja szerint Grünhuték ekkor pisztollyal kényszerítették megállásra a kapitányt. Az egészen biztos, hogy később a tengeren, a Noemi Julián volt fegyveres konfliktus - az a hajó fegyvert is csempészett a Haganának (a Palesztinában harcoló, illegális, zsidó milíciának - a szerk.), de abban nem vagyok biztos, hogy nem a tengeri hajón történt fegyveres kényszerítést vitte át jóval később írt memoárjában a Dunára is Grünhut. Más forrás ezt nem erősíti meg egyértelműen, de kételyeim ellenére én elfogadom Grünhuttól: szavahihető ember, aki, miután a csoport mégis kijutott a tengerre, visszament Pozsonyba, mert felelősségének érezte, hogy beszámoljon az otthon maradottaknak.
MaNcs: Egy filmbéli felirat megemlékezik dr. Antall József, a néhai miniszterelnök édesapjáról: miben állt az általa nyújtott segítség?
FP: Menekültügyi biztos volt a Belügyminisztériumban. Köztudott, mi mindent tett a lengyelek és a zsidók érdekében. Fantasztikus ember volt, ő reprezentálja a keresztény magyar középosztálynak, a hivatali rétegnek azt a legpozitívabb és sajnos viszonylag csekély létszámú részét, akik nem dőltek be a nácizmusnak, és életüket is kockáztatták a bajban. Nem véletlen, hogy a németek bevonulása után le is tartóztatták. Rajta múlott az, hogy 1939-ben ezt a hajót ki lehetett bérelni a magyar államtól.
MaNcs: Magától értetődő követelmény volt ugyanabból a szemszögből, ugyanolyan távolságból nézned a kitelepülő zsidókat és a kitelepített németeket?
FP: A Privát Magyarország-dolgozatokhoz képest nagyon nehéz és másfajta problémával kellett szembenézni. Azokban megvan a személyes történet vonalvezetése. Családregények. Ha egy családregényben megismeri az ember a főszereplőket, akkor a történetből - ez esetben a filmfelvételekből - hiányzó részeket át lehet ugrani. Ma itt találjuk a főhőst, holnap ott. Ezúttal viszont több ember történetéről volt szó: eleve nagyobb probléma, hogy miként lehet egy csoport történetét úgy elmondani, hogy az személyes is legyen. Nagy meglepetés volt felfedezni a besszarábiai németek sajátságos kisebbségi létéből fakadó másfajtaságát, mert a hallgatag európai többség, amely Franciaországtól Magyarországig, Lengyelországtól Ukrajnáig közönnyel nézte a zsidótlanítást, óhatatlanul azt a további képzetet is keltheti az emberben, hogy minden német azonos volt ezzel. Eleve feltett szándékom volt mértéktartó távolságból, illetve bensőségességgel ábrázolni, de csak a kutatás és az interjúk során derült ki, milyen a másikfajta német. Ördögi csapda ez. A náci német és szlovák fenyegetettség elől menekülő ausztriai és szlovákiai zsidóknak egy angol uralom alatt lévő országba kell menniük, de ott, Palesztinában csak akkor teremthetnek biztonságos életet a háború után, ha elkergetik az arabokat. A másik oldalon a szovjetek kipaterolják takaros falvaikból a több generációval azelőtt letelepített németeket, és ezek csak azért menekülhetnek meg, mert a Német Birodalom igényt tart rájuk ágyútöltelékként és lengyel területek visszanémetesítése végett, nekik pedig lengyeleket kell kidobálniuk a házaikból. Nota bene, a mindent hátrahagyó zsidók exodusa reménytelibb, míg a depresszív németek végül mindent elvesztettek, fiaikat frontra vitték, a háború után visszajöttek a lengyelek, őket pedig Németországba telepítették ki. A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy mindegyik besszarábiai némettel folytatott interjúból vagy általuk írt emlékiratból az derült ki, hogy ha őket azon nyomban lengyel házakba telepítik be, akkor ezt keresztényi lelkiismeretük miatt elutasították volna. De a lágerélet - zsúfolt, átmeneti táborokban húztak le egy-két évet - megtörte a szabadsághoz szokott sváb parasztokat. A két történet összeszövése emiatt volt nagyon problémás, patikamérlegen kellett megtalálnom a kényes egyensúlyt. Az, hogy mindez a Dunán és egy hajón történik, lehetővé tette, hogy két ballada íródjon változó nézőpontokból. A kapitány szempontjából vízióként látjuk az utasokat, saját naplóik révén közvetlenül érzékeljük őket, és ezt egészíti ki a mi jelenkori ránézésünk, a történelmi távlat. A film egy újabb rétege Szemző Tibor zenéjének emocionális dimenziója. A sokféle információ, kommunikatív réteg - a képek váltása, elszíneződése, egy felirat, a narrátor hangja - összeszövésekor számos variáció létezhet, s végül az egész mű formája dönti el, hogy végül is mi maradhat benne. Elsődleges törekvésem, hogy azt az erőt és titkot, azt az imaginatív teret, amit a filmek első látásakor érzek, a végső formában is elérjem. Azelőtt mindig bosszantott Michelangelo mondása, hogy a durva kőben benne van a szobor, csak ki kell szedni, de azóta, hogy ezeket a talált anyagból szabok-varrok filmeket csinálom, pontosan tudom, mire gondolt. Létezik egy halk, belső hang, amiért nagyon meg kell küzdeni, hogy a látványban ne vesszen el: ennek a hangnak a megőrzésében rendkívüli szerepe van a nem szentimentális, nem oktató és nem szórakoztató rendezői attitűdöt követő zenének. Amit mi csinálunk, az közelebb van a képzőművészethez, a zenéhez, a színházhoz, az operához, a regényhez, mint a mozgóképipar többi műfajához. Egy meditációs tárgyat akarunk készíteni.
MaNcs: Az első Titanic Fesztiválon vetítették a holland Peter Delpeut Nitrofilm-költeményét, ami a te munkáiddal rokonítható. Létezik egy ilyen irányzat a világban?
FP: Irányzatnak nem mondanám, nagyon különböző művek születnek. Vannak, akik régi amatőr filmek idős szereplőit szólaltatják meg, a mai hangot a régi képek alá vágják - engem ez a leíró, szentimentális, nosztalgikus dolog nem érdekel. Vannak avantgardista kollázsfilmesek, akik számára a régi filmek eredeti jelentése nem érdekes, csak az, amit ők, a művészek belevisznek - engem filmrendezéskor az ilyen recycling sem izgat. Én egy harmadik filmtípust képviselek, kevés "rokonom" van, Peter Delpeut az egyikük. Ezekben a Privát Magyarország jellegű dolgozatokban egy csomó filozófiai, történelmi, művészeti, festészeti, pszichológiai problémát kell szintetizálni, engem ez izgat. Egy rejtélyt akarok felmutatni, tiszteletben tartva az alapanyag nehezen megközelíthető, furcsa, mágikus magját. Itthon nagy félreértés van a dokumentumfilm körül. A filmjeim dokumentumokat és hiteles információkat tartalmaznak, de abból a szempontból, ahogy a dokumentumfilm mint műfaj Magyarországon leegyszerűsítve egyenlővé vált az interjúfilmmel, az én munkáim a dokumentumfilm műfajának határán mozognak.
MaNcs: Régi amatőr filmekből dolgozol. Hol az a pont, ahonnan már nem érdekesek a házi felvételek? A video megjelenésénél?
FP: Kultúrantropológiai szempontból nagyon érdekesek lehetnek a házi videók is, de olyan mennyiségben készülnek, hogy... a fekete-fehér filmtekercsek ökonómiája elveszett. Korábban, a háború előtt egy esküvő három perc egy filmen. Ma három óra a VHS-en. Ezt végignézni én alkalmatlan vagyok, remélem, lesz, akik megpróbálja. Én a jelenkort is úgy nézem, mint a régmúltat, ami viszont jobban látható, transzparensebb. Megmondom őszintén, a jelenkor kevésbé érdekel, jobban izgatnak a halottak, mint az élők. Jobban érdekel az, ami tökéletesen megsemmisült a múltból, ugyanúgy, ahogy egy picit is érzékeny embert el tudnak gondolkodtatni, meg tudnak érinteni a régi fotók, pláne saját családjának a képei. A másik ok, amiért a jelen kevésbé érdekel, az az, hogy míg a régi amatőr filmeken együtt szerepel a privát és a nyilvános lét, ma viszont inkább csak az előbbi, mert a televízió kamerája úgyis ott van a nyilvános eseményeken.
Szőnyei Tamás
