Jancsó Miklós 100

Ismétlő órák

Film

1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar mozgóképkultúra sokat vitatott főalakja. Legfőbb ideje, hogy utánanyúljunk, amíg nem távolodik túl messzire.

Radikális forma a radikális tartalom szolgálatában – hangzik az unásig ismételt axióma a jancsói életműről. Esetében a formalista jelző értelmezői vérmérséklettől függően lehet bók és sértés is. Jancsó mást jelent külföldön és Magyarországon, de érdekes módon lázas (igaz, más és más irányú) képzettársításokra késztet minden filmértőt. Tőlünk nyugatabbra az európai modernizmus szolgál fogódzóként, mifelénk pedig a magyar történelem kacskaringós útjai és kísérteties tükröződései.

 

A puszta börtön

Saját bevallása szerint is hatással volt rá Antonioni (az Oldás és kötésen Az éjszaka hatása fedezhető fel). Tőle a szélesvásznú kompozíciókat, a sivár és allegorikus tájakat, Bressontól a stilizált, jelzésértékű színészi játékot, a hangsúlyos hangkulisszát, Orson Wellestől a bonyolult kocsizásokat, a szofisztikáltan koreografált együtteseket leste el (bár ebben a musicalekre is hajaz, a Még kér a nép szinte szerzői musical saját szimbólumrendszerrel és hangzásvilággal, amely egyesíti a népdalokat, a zsoltárokat és a kommunista indulókat) – írja J. Hoberman a Film Comment című lapban. Persze Jancsó esetében nem egészen az Antonioni-féle lelki tájakról van szó, hiszen szereplői csoportokat, típusokat testesítenek meg (ebben Bressonnal osztozik), belső világuk, egyéniségük beleolvad a hullámzóan mozgó tömegbe. Gyakran meg is téveszti nézőjét, hiszen akit eleinte főhősnek hiszünk, meghal, visszahullik a tömegbe, elnyeli a puszta. Ha mégis kijelölt egy központi alakot, annak fejébe és lelkébe belesni lehetetlen volt. Ennek ellenére neki is megvoltak az olyan kedvelt, visszatérő színészei, mint Kozák András, Balázsovits Lajos, Cserhalmi György, vagy később Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Persze csak azok, akik tudták kezelni hírhedt „Ne játssz!” instrukcióját, és el tudták viselni, hogy személyük bele fog simulni a nagy egészbe. Az a gyanúnk támadhat, mintha Jancsó nem szeretné az embereket, mintha lemondana az emberiségről, mely nem tanul, nem halad, csak menetel körbe-körbe és meg-megismétli a történelem hibáit. Bár néha azért nála is megcsillan a remény, főleg a korai munkáiban: az ellenségek még a nyelvi korlátok dacára is összebarátkozhatnak (Így jöttem), a gőgös, paraszti sorból kiemelkedett ifjú sebész megszelídülhet, még tud tanulni az öregektől és az apjától (Oldás és kötés).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.