Jancsó Miklós 100

Ismétlő órák

  • Bacsadi Zsófia
  • 2021.09.22 21:00

Film

1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar mozgóképkultúra sokat vitatott főalakja. Legfőbb ideje, hogy utánanyúljunk, amíg nem távolodik túl messzire.

Radikális forma a radikális tartalom szolgálatában – hangzik az unásig ismételt axióma a jancsói életműről. Esetében a formalista jelző értelmezői vérmérséklettől függően lehet bók és sértés is. Jancsó mást jelent külföldön és Magyarországon, de érdekes módon lázas (igaz, más és más irányú) képzettársításokra késztet minden filmértőt. Tőlünk nyugatabbra az európai modernizmus szolgál fogódzóként, mifelénk pedig a magyar történelem kacskaringós útjai és kísérteties tükröződései.

 

A puszta börtön

Saját bevallása szerint is hatással volt rá Antonioni (az Oldás és kötésen Az éjszaka hatása fedezhető fel). Tőle a szélesvásznú kompozíciókat, a sivár és allegorikus tájakat, Bressontól a stilizált, jelzésértékű színészi játékot, a hangsúlyos hangkulisszát, Orson Wellestől a bonyolult kocsizásokat, a szofisztikáltan koreografált együtteseket leste el (bár ebben a musicalekre is hajaz, a Még kér a nép szinte szerzői musical saját szimbólumrendszerrel és hangzásvilággal, amely egyesíti a népdalokat, a zsoltárokat és a kommunista indulókat) – írja J. Hoberman a Film Comment című lapban. Persze Jancsó esetében nem egészen az Antonioni-féle lelki tájakról van szó, hiszen szereplői csoportokat, típusokat testesítenek meg (ebben Bressonnal osztozik), belső világuk, egyéniségük beleolvad a hullámzóan mozgó tömegbe. Gyakran meg is téveszti nézőjét, hiszen akit eleinte főhősnek hiszünk, meghal, visszahullik a tömegbe, elnyeli a puszta. Ha mégis kijelölt egy központi alakot, annak fejébe és lelkébe belesni lehetetlen volt. Ennek ellenére neki is megvoltak az olyan kedvelt, visszatérő színészei, mint Kozák András, Balázsovits Lajos, Cserhalmi György, vagy később Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Persze csak azok, akik tudták kezelni hírhedt „Ne játssz!” instrukcióját, és el tudták viselni, hogy személyük bele fog simulni a nagy egészbe. Az a gyanúnk támadhat, mintha Jancsó nem szeretné az embereket, mintha lemondana az emberiségről, mely nem tanul, nem halad, csak menetel körbe-körbe és meg-megismétli a történelem hibáit. Bár néha azért nála is megcsillan a remény, főleg a korai munkáiban: az ellenségek még a nyelvi korlátok dacára is összebarátkozhatnak (Így jöttem), a gőgös, paraszti sorból kiemelkedett ifjú sebész megszelídülhet, még tud tanulni az öregektől és az apjától (Oldás és kötés).

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk