Meghalt a Boogie Nights pornó-operatőre – Ricky Jay 72 éves volt

Film

Nemcsak Las Vegas-szerte híres showman, nemcsak David Mamet filmjeinek fenyegető mellékszereplője, de a bűvészettörténet búvárja is, számos könyv – köztük a Tanult disznók és tűzálló nők szerzője. Csak azután állt velünk szóba, hogy lefordítottuk neki egy kezek nélkül is csodákra képes mutatványos hajdani reklámplakátjának a magyar szövegét.

Magyar Narancs: Mi a legrégebbi trükkje?

Ricky Jay: Alighanem a „poharak és golyók”, ez ugyanis a legkorábbi, dokumentált bűvész-trükk. Nyilván ismeri, rendszerint három pohárral és három golyóval adják elő: a bűvész eltünteti a golyókat, illetve úgy intézi, hogy az egyik pohár alól a másik alá kerüljenek. A golyókat a végén átváltoztatjuk gyümölccsé, madárrá – ízlés dolga. A one-man show-im során rendszerint kiselőadást is tartok; miközben előadom a trükköket, beavatom a nézőimet a történetükbe is. Megmutatom, hogy az elmúlt évszázadok során milyen változataik voltak divatban.

MN: Max Malinit (1873–1942) tartja az egyik mesterének, s ön is bemutatta leglátványosabb trükkjét, a kalap alól elővarázsolt jégtömböt. Mostanában is próbálkozott vele?

RJ: Utoljára jó néhány évvel ezelőtt adtam elő egy dokumentumfilm kedvéért. Nem vagyok tömegtermelésre szakosodott művész, az ilyen, spéci produkciókkal csak nagy ritkán állok ki, a Malini-szám csak néhányszor fért bele az életembe. Az ilyeneket nem szabad elkoptatni. Mi is lenne belőle, ha minden este ezzel hakniznék?! Nekem ihlet kell! Vannak olyan műsorszámaim, amelyeket még ennél is ritkábban adok elő. Egyszer az életben. Mint amikor egy papírmasé lepkét igazi, élő lepkévé változtattam…

false

MN: Malini mellett Matthias Buchingerrel (1674–1740), ismertebb nevén a „nürnbergi kisemberrel” is sűrűn foglalkozik, akinek hiányoztak a végtagjai…

RJ: Róla írom a következő könyvemet. Egy bűvésztörténeti tanulmányban találtam rá a képére; azonnal érdekelni kezdett, ki lehet ez a kéz és láb nélküli apró ember. És amilyen apró termetű volt – alig lehetett több hetven centinél –, olyan nagy sikere volt a nőknél. Testi fogyatékosságai dacára nagy mestere volt a „poharak és golyóknak”, dolgozott dobókockával, kártyával és pénzérmével is. Mivel a kezét nem használhatta, hogy elterelje a figyelmet, valamilyen más módszere lehetett, ki tudja? De igazából nem is emiatt maradt fenn a neve! Ez a kisember a kalligráfia művésze is volt, a miniatűr kalligráfia, a mikrográfia volt a specialitása. És mivel magam is nagy rajongója vagyok a gyöngybetűknek, Buchinger többszörösen is lenyűgözött. Volt szerencsém számos eredeti rajzára szert tennem, most jelentős gyűjteményem van belőlük. Helyenként olyan kicsik a betűi, hogy szabad szemmel alig láthatók. A kéz nélküli bűvészeknek egyébként nem áldozott le, a kortársaim között is akad egy.

false

MN: Azzal a könyvével mi lett, amit a Houdini-imitátorokról akart írni?

RJ: Egyelőre nem sok. A leghíresebb Houdini-imitátor egy Martini-Szeny nevű alak volt. Az sem kizárt, hogy magyar volt, de az élete nagy részét Mexikóban töltötte. A fejem fölött lóg egy plakát, ezen Martini-Szeny cowboykalapot visel és egy sivatagi kaktuszhoz van kikötözve. A legtöbb imitátor tehetséges kimerült a névválasztásban: az volt a jó név, ami jól rímelt a Houdinire.

MN: A profi kártyások és csalók is eljárnak a show-ira, hogy ellessenek egy-két trükköt?

RJ: Néha felismerek egy-két nagybani szerencsejátékost a közönség soraiban. Hízelgő, ha eljönnek, noha nem tudom, mennyit profitálnak a látottakból. Vannak barátaim a kártyacsalók között is. Nagyra becsülöm a szaktudásukat, és sokat tanultam tőlük.
A mentoraim közül sokan ezen a pályán tevékenykedtek. A legtöbbet azonban Charlie Millertől és Dai Vernontól tanultam. Nem ismertem náluk nagyobbakat, a huszadik század legnagyobb bűvészegyéniségei voltak. Mindketten hosszú életet éltek, ámbár nem hiszem, hogy a mi szakmánknak bármivel is előnyösebb élettani hatásai lennének, mint a többi előadó-művészeti ágnak.

MN: A rendőröktől nem tanult, viszont okította őket. Pontosan mire?

RJ: A különféle csalók, svindlerek és átverő-emberek munkamódszereiről tartottam nekik előadást. Elsősorban az érdekelte őket, hogy milyen vásári, karneváli játékokat lehet megbuherálni. Az „itt a piros, hol a piros” technikák után is élénken érdeklődtek.

MN: Egy tévéfellépése során Steve Martinnal itt a piros, hol a pirosozott. Martin viccből, de persze fapofával megcinkelte az egyik lapot…

RJ: Csináltunk ennél látványosabb dolgokat is. Ott van például A Nagy Flydini című szkeccsünk, Steve adta elő az én betanításommal. Slydini, a nagy bűvész nevét fordítottuk ki, a slyra rímelő fly ugyanis sliccet jelent. Steve, a Nagy Sliccini patetikus mozdulatokkal a színpadra lép, ünnepelteti magát, majd zsenialitása teljes tudatában lehúzza a sliccét, és a telefonkagylótól kezdve a tojáson át a selyemkendőkig számos oda nem illő dolgot varázsol elő. Johnny Carsonnál (az amerikai tévé legendás talkshow-sztárja – a szerk.) is fellépett vele.

MN: Nem Martin volt az egyetlen holly­woodi híresség, akinek tanácsokat adott.

RJ: Dolgoztam az Ocean’s Thirteenben és Christopher Nolan filmjében, A tökéletes trükkben is. Első lépésben Nolannal beszéltük át az előadni kívánt trükköket, aztán kezelésbe vettük a színészeket. Hugh Jackmannek és Christian Bale-nek tanítottuk be a mutatványokat. De színészként is megjelentem. David Mamet indított el, amikor bedobott a Játékos végzet című filmjébe. Azóta is bedob ebbe-abba. Az első filmszerep piszok nehéz volt: én, a képzett bűvész egy csomó képzett színész, például Joe Mantegna és Lindsay Crouse között találtam magam. Izzasztó volt. Jóval könnyebb volt megtanítanom Mantegnát arra a pénzérme-eltüntetős trükkre, amit a filmben is lát.

false

MN: A Boogie Nightsban a hetvenes évek pornóiparának egyik háttérmunkását alakította. Ismerte testközelből is ezt a világot?

RJ: Én és a pornóipar nem voltunk kapcsolatban. Hacsak az nem számít annak, hogy néha magam is néztem pornográf alkotásokat. P. T. Anderson nagy Mamet-rajongó, így kerültem a filmjébe, nem a személyes tapasztalataim révén. Azóta is együtt ünnepeljük a születésnapunkat, merthogy ugyanazon a napon születtünk. Most pénteken is szülinapoztunk.

MN: A Deadwood című sorozatban ennél is nagyobb szerepe volt. A vadnyugatnak megvoltak a híres bűvészei?

RJ: Inkább szerencsejátékosok és csalók voltak. Soapy Smith volt a leghíresebb. Szappannal üzletelt. Beépített emberei voltak a vásárlók közt. Részletesen kidolgozott módszerrel dolgozott: ez volt a nagy szappansvindli – így vált hírhedtté utólag.

MN: Ön meg úgy, mint aki fegyverként tudja használni a kártyalapokat.

RJ: Én tartom a kártyadobás sebességrekordját. Ifjúságom visszatérő mutatványa volt ez. Olyan erővel repültek a kártyáim, hogy simán beleálltak a dinnyehéjba.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.