Film

Kavarás

  • SoSan
  • 2014. július 10.

Film

Ó, végre egy szívünk húrjait pengető komédia a családról, szerelemről, a felnőtté válás nehézkes folyamatáról, és arról, hogy a múltat el kell engedni, hogy helyet szorítsunk szívünkben az újrakezdéshez.

Csak vicceltem. A film rettenetes.

Az Adam Sandler életművét kultiváló nézőknek minden bizonnyal kielégülést fog nyújtani ez a mű is, hiszen tartalmaz minden olyan elemet, amit az eddigiekben megszokhattak/elvárnak: gyerekek megalázását, pisilős, nemi szerves és poroltóval arcon spriccelős poénokat, valamint több termékmegjelenítést, mint egy kereskedelmi tévécsatorna reklámblokkja. A film után kedvem lett volna beülni a C...rembe és felhívni a haverokat a N...ámon és F...kon, hogy a H...sbe hajtok éppen, mert C...a-C...át kívánok inni az Afrikai Turisztikai Hivatal támogatásával egy szál A...s melegítőben. Mindez gondosan behelyezve egy mélyen álszent csomagolásba, ami el akarja hitetni velünk, hogy ennek a filmnek szíve is van. Hát nincs.

A történet lényege, hogy két egyedülálló szülő, Lauren és Jim egy korábban hányásba torkolló vakrandi miatt nem különösebben jönnek ki egymással, a sors azonban úgy hozza, hogy mégis együtt kell tölteniük egy afrikai nyaralást - családostul. Ahogy a tréfásnál tréfásabb (értsd: nem tréfás) események közös élményekké formálódnak a két família életében, a szülők és gyermekeik végül rájönnek, hogy nem is lehetne jobb az élet máshogy, mint együtt. Jaj, csak nem lelőttem a poént? Nos, akinek ez a fordulat nem egyértelmű az elején, annak ez a film rengeteg meglepetést tartogat még.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.