Dokumentumfilm

Volt egyszer egy erdő

Film

Az Oscar-díjas Luc Jacquet a pingvinek után most az esőerdőket, pontosabban a fákat igyekszik a moziba vinni, nemcsak papírpohár formájában. A természetfilm viszont már csak ilyen "elmeséljük, mit látunk a képen" műfaj, és ez attól sem lesz hiperszenzációs narrációs technika, ha a képek esetünkben lélegzetelállítóak. Elég egyértelműen adódik az is, hogy keretnek a mesélés klasszikus típusát adjuk, csak a kandalló, fotel, nagypapi párosítás helyett itt fákon ücsörgő biológus (?), Francis Allé mesél.

Hogy kerül ebbe mégis valami truváj? Úgy, hogy a mese és a magyarázat nem csupán a kommentárban jelenik meg, hanem rajzokon is. Erdei emberünk nemcsak megfigyel, és magának skicceli fel a dolgokat, de mindez megelevenedik a csodálatosan elvégzett operatőri munkában is. A két képvilág keverése, a naturális felvételekbe illesztett, Disney-t megszégyenítő grafikus elemek valami egészen különleges hatást nyújtanak, amit nem vártunk egy klasszikus természetfilmtől. Elkezd az egész tényleg meseként működni, amelyben a cél, hogy meglássuk a fától az erdőt. Néha a narrátori hangban és a párosított zenében azért ott van a pátosz, az elbűvöltség, amely persze teljesen korrekt mesei elem, ám egy idő után a kevéssé fogékonyaknak idegesítő is lehet. A mesélés maga ugyanakkor egy percig sem lesz buta vagy erőltetett, a nyilvánvaló szándékon túl pedig szerencsére nincs benne didaktikusan vad természetvédő attitűd. A cél mindezen túl természetesen az, hogy addig meséljünk az esőerdőről, amíg az még nem csupán mese.

Az ADS Service bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.