Volt egyszer egy erdő

Az Oscar-díjas Luc Jacquet a pingvinek után most az esőerdőket, pontosabban a fákat igyekszik a moziba vinni, nemcsak papírpohár formájában. A természetfilm viszont már csak ilyen "elmeséljük, mit látunk a képen" műfaj, és ez attól sem lesz hiperszenzációs narrációs technika, ha a képek esetünkben lélegzetelállítóak. Elég egyértelműen adódik az is, hogy keretnek a mesélés klasszikus típusát adjuk, csak a kandalló, fotel, nagypapi párosítás helyett itt fákon ücsörgő biológus (?), Francis Allé mesél.

Hogy kerül ebbe mégis valami truváj? Úgy, hogy a mese és a magyarázat nem csupán a kommentárban jelenik meg, hanem rajzokon is. Erdei emberünk nemcsak megfigyel, és magának skicceli fel a dolgokat, de mindez megelevenedik a csodálatosan elvégzett operatőri munkában is. A két képvilág keverése, a naturális felvételekbe illesztett, Disney-t megszégyenítő grafikus elemek valami egészen különleges hatást nyújtanak, amit nem vártunk egy klasszikus természetfilmtől. Elkezd az egész tényleg meseként működni, amelyben a cél, hogy meglássuk a fától az erdőt. Néha a narrátori hangban és a párosított zenében azért ott van a pátosz, az elbűvöltség, amely persze teljesen korrekt mesei elem, ám egy idő után a kevéssé fogékonyaknak idegesítő is lehet. A mesélés maga ugyanakkor egy percig sem lesz buta vagy erőltetett, a nyilvánvaló szándékon túl pedig szerencsére nincs benne didaktikusan vad természetvédő attitűd. A cél mindezen túl természetesen az, hogy addig meséljünk az esőerdőről, amíg az még nem csupán mese.

Az ADS Service bemutatója