Minden diktátor hiú, mint egy filmszínész. Hoszni Mubarak környezetében például úgy kellett játszani a fotósoknak a fényekkel, hogy Egyiptom elnöke még 60 fölött is szívós negyvenes párducként léphessen a népe elé. A többiről az elnök emberei gondoskodtak: a vezető minden képen átadott vagy spektált valami szépet, s közben boldog volt, büszke és kompetens. Igaz, róla legalább szabad volt fényképet csinálni. Ha azonban egy riporter – amint azt a film számos különböző, valóságos, sokat látott személyből eggyé gyúrt narrátora, az Al-Ahram nevű állami napilap munkatársa elmeséli – az utcán kívánta lencséje elé terelni a szerkesztetlen valóságot, bármikor számíthatott rá, hogy egy kötelességtudó rendőr a legközelebbi őrsre taszigálja mint potenciális kémet és/vagy rendzavarót. Aligha meglepő hát, hogy a 2011 elején az országban kirobbant forradalmat nyers, retusálatlan képanyagokkal is vívták a rezsim esküdt ellenségei.
Ezekből azonban most semmit sem látunk. A rendezőpáros – felettébb radikális gesztussal – száműzi képeiről a külvilágot, és belezárja a nézőt a napilapóriás szerkesztőségének higgadt mindennapos szöszmötölésébe. Kubrickra emlékeztető, tökéletes beállításokkal dolgoznak a kelet-európai 70-es éveket idéző épületmonstrumban, és pont a lényeget terelik át szünet nélkül a láthatatlan tartományba. A komponált üresség foglyaként pozicionált néző pedig aligha tehet mást, mint azonosul a lázadókkal, akik vágyakozni kezdtek a megdolgozatlan, szabadon hömpölygő élet kaotikus szépsége után.
