Magyar Narancs: Igen népszerű ismét a filmvásznon.
Molnár Piroska: Tényleg nem tudom, nekem is furcsa, mert egy jó darabig nem filmeztem. A főiskola alatt és után igen, amikor el tudtam szabadulni a színházi munkákból, aztán kimaradtak a kaposvári évek. Most valószínűleg szükség van erre a karakterre. A színpadon eljátszhat az ember bármit, de filmen nagyon számít a külső megjelenés. Senki nem mosolyogta meg például Ruttkai Évát, amikor negyvenévesen eljátszotta Júliát, de ez filmen lehetetlen lett volna.
MN: Ez a leglényegesebb különbség a színházi és a filmes munka között?
MP: A film sokkal sűrűbb koncentrációt igényel, mert nem kronológiában veszik fel. Lehet, hogy az első forgatási napon, hajnalban, amikor értem jön a sötétben egy autó, pont az utolsó kockákat fogjuk forgatni, de addigra annyira kell ismernem a szerepet, hogy sikerüljenek a felvételek. A Dolinával szerencsém volt, mert számos forgatókönyv készült, és mindegyiket elolvastam, ahogy Bodor Ádám regényét, Az érsek látogatását is, úgyhogy kívülről-belülről tudtam a szerepet, ráadásul rengeteg ruha- és maszkpróba volt: nagy meglepetés nem érhetett. Hamar az tudtam lenni, amit a szerep kívánt.
MN: Milyen nőnek találja a főhősnőt, Kolentina Dunkát?
MP: Szerintem egy szerencsétlen ember, aki nem volna rossz, de annyira ragaszkodik az élethez és a pénzhez, hogy minden eszközt megragad ezek megtartásához és megszerzéséhez. Túlélő, aki egyébként egy lehetetlen rendszerben is jól él, de természetesen nem boldog.
MN: Könnyű volt a bőrébe bújni?
MP: Hát a színésznek megvan a feladata, ennek kell megfelelnie, és kész. Mint színész, természetesen könnyen azonosulok, arra az időre, amíg kell, megpróbálok pont olyan lenni, mint Kolentina Dunka, de mint Molnár Piroska, semmi közöm hozzá.
MN: Ne mondja, hogy semmiféle érzelmi viszonya nincs a szerepeivel!
MP: Tudja, a színészet arra jó, hogy az ember a szerep örve alatt árulkodjon magáról, de ahhoz a közönségnek semmi köze. Amikor belebújok a szerepbe és belenézek a tükörbe, akkor nem én nézek vissza magamra, hanem más, mindig azt a tulajdonságot erősítem fel magamban, amit a szerep megkíván. Ott visszük a táblát magunk előtt, hogy kérem, ez nem én vagyok, pedig a szerep mindent elárul rólunk, hiszen az ember mégis minden egyes alkalommal saját magát viszi bele. Nem tudta, hogy a színészek ilyenek?
MN: Szerintem nem minden színész ilyen, mert akkor például otthon csupa letisztult, őszinte ember ülne az előadás után.
MP: Én meg azt gondolom, hogy a négy fal között végre "magunk lehetünk". Nem fecsérlem arra az időmet, hogy az életben is szerepet játsszak, azt az energiát meghagyom a színpadra.
MN: Voltak, vannak szerepvágyai?
MP: Biztosan, de a színész élete nem szerepvágyakról szól. A szerepeket kapjuk, és kész, örülni kell neki, az tölti ki az életünket. Minden alakításra szívesen emlékszem, nem vagyok válogatós.
MN: Akkor olyan sincs, hogy valamit nem vállal?
MP: Ha úgy tetszik, szolgalélek vagyok, komolyan veszem, hogy a figurát a rendező elképzelései szerint játszom el. Annyiféle variáció létezik egy szerep megformálására, miért ne ő gondolná jól, ráadásul az egészhez képest nyilván jobban látja az én szerepemet is, nem beszélve arról, hogy mégiscsak neki vannak a darabról vagy a filmről alapvető víziói.
MN: Minden rendező jó rendező?
MP: Hál' istennek, jó rendezőkkel találkoztam, de lehet, hogy ehhez kell az én rendezőben való hitem is. Az a jó, aki hagyja, hogy a színész dolgozzon, miközben megmondja neki, mit erősítsen fel magából, mi kell neki - a rendezőnek - belőle az egészhez.
MN: A Dolina a diktatúráról szólÉ
MP: A Dolina a diktatúra utáni állapotról szól. Éppen arról, hogyan torzulnak el az emberek a diktatúrában, és nemzedékek kellenek ahhoz, hogy újra normális legyen az élet.
MN: Szereti az úgynevezett művészfilmeket?
MP: Természetesen! Egy más kultúrában ezek a szélesebb közönségréteget is érdeklik. Valamikor Jancsó Miklós filmjeit is sokan nézték, holott nem volt könnyű szórakozás. Nem csak az értelmiségiek vitatták meg mozi után ezeket az alkotásokat. Ha nincs is vége az aranykornak, mert sokan járnak azért moziba, nagyot változott a világ. Magam most már inkább színházba járok, szinte minden szabad estémen megnézek egy előadást, sőt szívesebben nézném már inkább, mint csinálnám.
MN: Milyen írókat kedvel?
MP: Parti Nagy Lajostól mindent elolvasok, ő a Dolina forgatókönyvírója is volt, aztán Háy Jánost nagyon szeretem, a regényeit és a darabjait is, a Senákban játszottam a Nemzetiben, de nagyon hosszú lenne mindenkit megemlíteni.
MN: Van valami erősen és szimpatikusan vidékies önben, talán mert Kaposváron játszott huszonöt évadot? Mit jelent kaposvárinak lenni a színházi világban?
MP: A szakmában a vidéki színésznő szónak van egy pejoratív jelentése, remélem, ilyen értelemben nem vagyok az. Vidéki gyerek voltam, de ma már nem kötődöm oda, nem tudok mit kezdeni vele. Kaposváron meg zárt közösségben éltem, tényleg fogalmam sincs, milyen egy vidéki kisváros élete. Civilekkel alig érintkeztem, azok a nézőtéren ültek. Időnk sem volt arra, hogy ismerkedjünk, reggel kilencre bementünk a színházba, és éjjel tértünk haza. Ma már mindez színháztörténet persze, sokat emlegetik a szakmában azokat az éveket, a hihetetlen intenzív műhelymunkát, ami mind az én életem része is. Ahogy az ember nosztalgiával gondol a fiatalságára, úgy gondolok az ottani évekre. A kollégákkal most már interneten is lehet tartani a kapcsolatot, ez nagyon jó dolog, mert kinek lenne egyébként erre ideje. A legjobb barátaimmal sem találkozom hetekig.
MN: Nosztalgiával gondol a gyerekkorára?
MP: Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Amióta láttam filmeket, és megtudtam, hogy ezt a foglalkozást, amit a benne szereplők űznek, úgy hívják, hogy színész. Kamaszkoromban már nem mertem erről beszélni senkinek, mert nem voltam szép lány, és kinevettek volna, hogy mit akarok. Amikor elsőre felvettek a színművészetire, már bezzeg nem mosolyogtak össze a barátnőim a hátam mögött. Hát igen, kamaszkorában sok sérelem éri az embert. De legalább bátor. És a félelem már csak ilyenkor jön, később, hogy úristen, mit is csinálok. Már nagyobb az ember felelősségtudata, és jobban meggondolja, mit csinál. Szorongás van bennem, és a tapsos siker önmagában nem elég, hanem a rendezők és a kollégák elismerése is kell. A kritikusoké jólesik, de nem tudok vele mit kezdeni, az inkább tájékoztatás a közönségnek.
MN: Az elmúláson is szokott merengeni?
MP: Épp most volt Dajka Margit 100. születésnapjának ünneplése a Kolibri Színházban, ahol a Bors néni szerepét megörököltem, és világossá vált ennek kapcsán, hogy milyen mulandó szakma a színészet. Alig páran voltunk ott, persze tudom, hogy azért, mert rohanunk. Csak néhány filmrészlet marad rólunk. Egyre szívfacsaróbb élmény megnézni ezeket a filmeket. Néztem Zsurzs Éva filmjének, A falu jegyzőjének az ismétlését a tévében, amiben játszottam, és volt egy olyan filmkocka, ahol négy, már halott kollégám jelent meg egyszerre. Megnézem, mert jó látni őket, de nagy fájdalmat okoz. Sulyok Mária mondta egyszer - aki a beszédtanárom volt, és együtt játszottunk a Nemzetiben -, hogy nem nézi meg a régi filmjeit, mert már csak ő él a szereplők közül.
MN: Lehet, hogy menekül a munkába?
MP: Nem szabad ezen gondolkodnom, de valószínűleg munkamániás vagyok, ami sokszor jó, mert akkor nincs ideje az embernek azon töprengeni, hogyan is van az élete. Talán nem is érdemes.
MN: Ebben az évadban milyen szerepekbe menekül még?
MP: Hamvas Béla Szilveszter című regényéből Spiró György írt darabot, ebben játszom majd, és tavasszal kezdem próbálni Hamvai Kornél Rejtő Jenő-átiratát, a Vesztegzár a Grand Hotelbent, amihez Darvas Bence írt zenét.
