„Ki fogja felszabadítani az országot?”

Julie Delpy színésznő

Filmes témákkal indult, ám gyorsan közéleti-közérzeti kesergéssé terebélyesedett beszélgetésünk a magát túliskolázottnak, túlgondolkodónak, amerikanizáltnak gondoló francia színésznő-rendezővel. Julie Delpy attól tart, hogy a diktátorok menetelése megállíthatatlan. Kissé világvégi hangulatban folyt az interjú Budapest és Los Angeles között.

Magyar Narancs: Legújabb filmjének eredeti francia címe, a Les Barbares (a magyar cím: Barbárok a szomszédban – a szerk.) élesen írja le azt a viselkedési formát, amelyet sokan azért engednek meg maguknak az idegenekkel, a menekültekkel szemben, mert a vezetőik felhergelik őket. Komédiába csomagolta mindezt. Miért?

Julie Delpy: A hétköznapi rasszizmus nevű örökségünk nyomába akartam eredni már akkor, amikor úgy tizennégy éve megindult a szíriai menekültek első nagy hulláma Európába. 2011 óta látunk embereket otthagyni felégetett házakat, otthonokat, csempészek kezébe adva életüket-halálukat, elveszítve a hazájukat. Bele se gondoltunk, hogy milyen iszonyatos a helyzetük. Belénk égtek fotók, felvételek arról, ahogy a Földközi-tenger vizébe vesznek egész családok. Érvényes, komoly filmet Matteo Garrone készített a témában, az Én vagyok a kapitány egy szenegáli fiatalember pokoljárásán keresztül hozza közel ezeknek az embereknek a kiszolgáltatottságát, árvaságát. Az én személyiségemhez és képességeimhez jobban áll a humor, a humorba ágyazott kritika a franciákról, akikhez nagyon ambivalens a viszonyom már gyerekkorom óta. A Les Barbares breton lakóiból hiányzik a minimális empátia, persze nem mindenkiből, de épp elég, ha van egy hangadó, aki az idegenek ellen hangolja a környezetét.

MN: A személyes tapasztalatait is belevitte a filmbe?

JD: Nincsenek valami eget verő tapasztalataim az Egyesült Államokba emigrált franciaként. A valós élet az alapja a film történetének, a hőseim tárt karokkal várják a falujukba a frissen menekült ukrán családot, de amikor kiderül, hogy helyettük szíriaiak jönnek, az kiveri a biztosítékot. Valós afrikai, szíriai menekültekkel folytatott interjúk alapján íródott a forgatókönyv, őket segélyszervezetek várták, de rendelkezésemre álltak a paimpont-i lakosság körében folytatott beszélgetések, s az ott végzett közvélemény-kutatás is. Mondhatni az újságírói feltáró munka előzte meg a forgatókönyvet, amelyet 2014-ben kezdtem írni, de pénzügyi és egyéb akadályok miatt csak 2023-ban forgattuk le a filmet.

MN: Franciaország nem folytatott olyan befogadó politikát, mint anno a merkeli Németország, és sokkal toleránsabb az európai menekültekkel szemben, mint a muszlimokkal. Miben látja ennek az okát?

JD: Nemzeti, sőt európai rasszizmusról beszélhetünk az arabokkal szemben, sokkal könnyebben dehumanizálják a Közel-Keletről vagy az Afrikából érkezett menekülteket, mint akár az ukránokat. Európát, a józanabbik felét mélyen megrázta és megrázza a mai napig Ukrajna lerohanása, lerombolása. A barátaim többsége is befogadott magához onnan érkezőket, ehhez képest egyetlen franciát ismerek, aki szíriaiaknak biztosított szállást a lakásán. A gyarmatosítás, az imperializmus, a fehér felsőbbrendűség tudata a más bőrszínűekkel, vallásúakkal szemben genetikailag kódolt örökségnek tűnik több nemzedékre visszamenően. Undorító, visszatetsző, embertelen örökség.

MN: Nem mutatja, csak hanghatásokban érzékelteti a háború, a borzalom, a menekülés képeit. Csupán egy vetítési jelenetben villannak fel ilyen képek.

JD: A világ okádja magából az erőszak képeit, annyira el vagyunk tömítve. A rémület, a borzalom, a szenvedés a nézők arcán keresztül sokkal erőteljesebb, érzékenyítőbb hatású, mint direkt megmutatva.