Ha oldalról nézted, egy bizonyos szögből úgy nézett ki a ház árnyéka, mintha két labda lenne a tetőzet legszélén, ja, Sztupa és Troché kikandikáló feje. Egyébként sima négyemeletes ház volt, jó hosszú, kilenc lépcsőházzal, nemrég építették. Mivel az utcán nem történt semmi, noha kellett volna, Sztupa és Troché a velük szemben tátongó négy szabályos munkagödröt bámulták. Azok már tízemeletesek lesznek, mondta Sztupa. Ja, Larsen–Nielsen házak. Mondd még egyszer! Mit, hogy házak? Miért mondjam? Ne azt, te kretén, hanem azt, amit én nem mondok ki. Larsen–Nielsen, Larsen–Nielsen. Nem azt mondtam, hogy kétszer mondd – így beszélgetett Sztupa és Troché a konszolidáció idején. Szerintem svédek. Hülye vagy, dánok. De akkor is svéd nevük van, ha dánok lennének, Sørensen–Olsen lennének, vagy Olsen és bandája. Ennek azért majd utánanézek. Hol, a nyugati szaksajtóban? Ott, nyilván. Hirtelen kiabálás vetett véget a modern építészetről folytatott eszmecseréjüknek, egy csapat gyerek érkezett, vagy egy tucat, három-négy kamasz, a többi kisebb, vidéken, faluhelyen porbafingónak mondták volna őket, ha szokásukban lett volna Larsen–Nielsen házakat építeni. A legközelebbi munkagödörben még bent állt a szállítószalag, amely a kitermelt agyagszerű földet hozta a felszínre, kicsit arrébb a munkások eszkábálta létra… mint a hangyák, úgy mászott lefelé rajta a kölyökbanda. Szerinted mikor hívják rájuk a rendőrséget? Hogy hívnák, van itt valakinek telefonja? Ne hülyéskedj, hatszáz méterre van a kerületi kapitányság, mackóban, fürdőköpenyben, papucsban elrohannak öten-hatan. Akkor húzódjunk egy kicsit visszább. Az alapgödör alján a kisebbek látszólag céltalanul rohangáltak, a nagyobbak meg egyre csak a futószalagot környezték. Nézték, hol lehet beindítani, valamit machináltak is rajta. Hétvége volt, mindenki otthon, friss beköltözők, alig valaki ment csak pecázni, majd megmelegszenek, és akkor jobban eljárnak. Egy hajhálós marha ki is ordított az ablakon, hogy mit csináltok ott büdös kölykök, takarodjatok a francba, de a nagyok visszaóbégattak, kurva anyád. Egyszer csak beindult a szállítószalag. Az egyik gyereknek vérzett az ujja, de felülről nem tűnt annyira vészesnek, valami rongyot szorított rá, nevezzük zsebkendőnek. A kicsik némán odasereglettek a hangos géphez, s szájtátva bámulták, tényleg működik, megcsinálták. Aztán a legnagyobb fiú felkapta az egyiküket, s ráültette vagy inkább feldobta a szállítószalagra. Mint egy fordított csúszda. Fönt aztán ugorjál, vissza ne ess.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
