Medvetanya

Amikor Sztupa és Troché a kikötőben keresték Ómafát, csak Sztupának volt módszere, Troché az intuícióira hagyatkozott. Sztupa módszere elsőre roppant egyszerűnek tűnt, tűvé kell tenni mindent, méghozzá sietősen. Bár a sietés mint metodikai elem azért ébresztett némi kételyt.

A módszeres keresés általában alapos, azt nem lehet kutyafuttában végezni. Sztupa viszont úgy volt vele, hogy amin nem akad meg a szemed, az nincs is. Ómafán különösen megakadhat az ember szeme, legyen privátim akármennyire hétköznapi figura is. Mindez persze nem jelentette azt, hogy Sztupa nem végezte lelkiismeretesen a feladatát. Végigtrappolt a rakpart mindkét oldalán, ki a mólókra, majd vissza és egészen előre, a világítótoronyig. Útja során, volt is az bármennyire sietős, meg-megállt, és szóba elegyedett a kikötői népséggel. Nem direkt érdeklődött, hogy „hé, te, nem láttad Ómafát, kétszárú nadrágban jár és a füle közé szorult a feje”, vagy valami ilyesmi, hanem inkább hátulról támadott. Ej, mi a rosseb történik odakünn, a révkalauznál? – kérdezte például egy triciklijével a külső fertályok felől kacsázó pacáktól, aki el is mesélte szépen, hogy mit tapasztalt, de arra vetődött idegenről nem tett említést. Történetének összes szereplőjét régi ismerősök esetében használatos hangsúlyokkal idézte fel, mintha csupa öreg bútordarabról beszélne. Sztupa viszont elég biztos volt abban, hogy Ómafa nem képezi szerves részét a kikötő flórájának és faunájának, s mint ilyen, pontosabban, mint nem ilyen nagyon is feltűnne minden idevalósinak, például ennek a triciklistának, akinek konkrétan egy kisebb haltartály volt applikálva a háromkerekűjére.