Bár a múltban kétségtelenül voltak akár több évtizedes késések is a nyugati sémák és témák honosítását illetően, amikor a nagyvilág néhány éve elérkezett a szülők és gyermekeik közötti traumák feldolgozásához, nem haboztunk szinte azonnal csatlakozni (végre egy trend, amelyben rengeteg gyakorlatunk és felhalmozott anyagunk van).
Előszeretettel nevezik Jordan Peele filmjeit poszthorroroknak, amelyek célja nem csupán a zsigeri hatáskeltés (illetve nem annak megszokott formája), hanem a mélyebb társadalmi feszültségek feltárása (ez csak egy megközelítő definíció, épp mostanában uralta el az internetet a megnevezés pontos körülhatárolása feletti vita).
Jimmy Keene (Taron Egerton) aranyifjú drogdíler, aki magabiztosan és nagy lábon él, hiszen exrendőr apja eddig mindig kihúzta a slamasztikából.
Sokat és joggal szidják a Marvel szuperhősös filmjeit, amiért hosszú évek óta gyakorlatilag ugyanazt adják el újra és újra, csak épp más hősi gúnyába csomagolva, nem csökkenő sikerrel.
Amikor Sztupa és Troché áthaladtak a horizonton, tényleg olyan volt minden, mint a színházban.
Vannak könyvek, amelyek adaptációjával Hollywood hosszú-hosszú ideig birkózik, és vannak az Ahol a folyami rákok énekelnek típusú bestsellerek, amelyeknek aláírt filmjogain hamarabb szárad meg a tinta, mint ahogy az első kiadás kikerül a boltok kirakatába.
Aki hisz a konteókban, gondolhatná úgy is: a Netflix, kihasználva a fejlődő technikát, robotpilótára kapcsolt.
Hasonló, „újra együtt” filmek a tengerentúlon inkább az osztálytalálkozók körül bonyolódnak, Kerékgyártó Yvonne mozija azonban az amerikai életérzésen túl minden ízében magyar igyekszik lenni.
