VERZIÓ 20.

Nosztalgia nélkül

Budapesti város/arc/képek szekció

Film

A főváros egyesítésének 150. évfordulója a Verzió 2023 programjában is kiemelt figyelmet kap.

Szerencsére a szekció filmjeit igyekeztek úgy összeválogatni, hogy ne az ilyenkor szokásos „aranykori” hangulat legyen az uralkodó, amely úgy tekint a fővárosra, mintha 1914 után nem történt volna már semmi. „A Verzió Budapest-összeállítása rövid és sokszínű válogatás: nemhogy teljességre nem törekszik, csak pillanatokat, (emlék)képeket mutat fel” – olvashatjuk a fesztivál honlapján, ám ezek nem igazán évfordulós emlékkönyvbe való ábrázolások.

Mindössze négy filmet vetítenek, és ezek közt is csak egy olyat találunk, amelyet átjár a nosztalgia: a Budapest, amiért szeretem címmel Szabó István az 1970-es évek elején készített rövidfilmjeit gyúrta egybe. Most mindenki eldöntheti, hogy e régi kisfilmek mennyire aktuálisak napjainkban, s mennyire érdemes ezeket komolyan venni. Az mindenképpen különös szituáció, hogy a már eleve nosztalgiára kihegyezett etűdöket több mint ötven év múltán, ugyancsak nosztalgiával szemlélhetjük. (Corvin–Latabár, november 28., 20.00)

Durst György és Komár István 1999-es Szabadkikötő című filmjének megtekintése közben egészen másféle nosztalgia ébredhet fel bennünk, ha egyáltalán nosztalgikusnak lehet nevezni azokat a külvárosi pillanatképeket, amelyek ebben a kísérleti filmben láthatók. Három idegen bukkan fel a csepeli Szabadkikötőben, remete készülődik a világvégére egy panelház tizedik emeletén. A narrátor titokzatos szövege ellenére az ezredfordulós budapesti peremvidék átalakulása elevenedik meg a lebontott munkáskolóniákkal és az épülő irodaházakkal, lakóparkokkal. No meg választási kampánnyal. Egy pillanatra a 25 évvel ezelőtti Orbán Viktor is felbukkan óriásplakáton. Festékszóróval bajszot fújtak az orra alá. (Corvin–Jávor, november 25., 15.00; Toldi–kisterem, november 27., 16.30; Corvin–Latabár, november 28., 20.00)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.