Szerencsére a szekció filmjeit igyekeztek úgy összeválogatni, hogy ne az ilyenkor szokásos „aranykori” hangulat legyen az uralkodó, amely úgy tekint a fővárosra, mintha 1914 után nem történt volna már semmi. „A Verzió Budapest-összeállítása rövid és sokszínű válogatás: nemhogy teljességre nem törekszik, csak pillanatokat, (emlék)képeket mutat fel” – olvashatjuk a fesztivál honlapján, ám ezek nem igazán évfordulós emlékkönyvbe való ábrázolások.
Mindössze négy filmet vetítenek, és ezek közt is csak egy olyat találunk, amelyet átjár a nosztalgia: a Budapest, amiért szeretem címmel Szabó István az 1970-es évek elején készített rövidfilmjeit gyúrta egybe. Most mindenki eldöntheti, hogy e régi kisfilmek mennyire aktuálisak napjainkban, s mennyire érdemes ezeket komolyan venni. Az mindenképpen különös szituáció, hogy a már eleve nosztalgiára kihegyezett etűdöket több mint ötven év múltán, ugyancsak nosztalgiával szemlélhetjük. (Corvin–Latabár, november 28., 20.00)
Durst György és Komár István 1999-es Szabadkikötő című filmjének megtekintése közben egészen másféle nosztalgia ébredhet fel bennünk, ha egyáltalán nosztalgikusnak lehet nevezni azokat a külvárosi pillanatképeket, amelyek ebben a kísérleti filmben láthatók. Három idegen bukkan fel a csepeli Szabadkikötőben, remete készülődik a világvégére egy panelház tizedik emeletén. A narrátor titokzatos szövege ellenére az ezredfordulós budapesti peremvidék átalakulása elevenedik meg a lebontott munkáskolóniákkal és az épülő irodaházakkal, lakóparkokkal. No meg választási kampánnyal. Egy pillanatra a 25 évvel ezelőtti Orbán Viktor is felbukkan óriásplakáton. Festékszóróval bajszot fújtak az orra alá. (Corvin–Jávor, november 25., 15.00; Toldi–kisterem, november 27., 16.30; Corvin–Latabár, november 28., 20.00)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
