Magyar Narancs: Mi adta az indíttatást a filmhez?
Mona Nicoara: Mindig is szégyenletesnek és embertelennek tartottam a szegregációt, összeegyeztethetetlennek azzal az európai emberi jogi kultúrával, amire 1989 óta mi is törekszünk. De roma jogi aktivistaként rá kellett jönnöm, hogy a döntéshozók a fülük botját sem mozgatják az integrációért. Azért kell a közvéleményhez fordulni, mert egy kritikus tömeg támogatásával már nyomást lehet gyakorolni a politikára. A film ehhez próbál hozzájárulni. Úgy gondoltam, hogy ha valóságos embereket, valóságos gyerekeket közel hozva mutatom be a szegregáció és az integráció gyakorlatát egy kis közösségben, azzal érzelmileg átélhetővé tehetem az előítéletek működését és lebontásuk egy lehetséges módját. De bármilyen nehéz beismerni, az alkotó tevékenységnek és az aktivizmusnak megvannak a határai, amelyek ritkán terjednek túl a saját közönségünkön.
MN: Mit tehet egy film az integráció ügyéért?
MN: Az aktivisták elveket képviselnek és fekete-fehér fogalmakkal operálnak. Ez rendkívül hasznos, ha változásokat akarunk elérni, de kevéssé alkalmas annak átlátására, hogyan mehetnek végbe ezek a változások a gyakorlatban. A közösségek és kultúrák eleven képződmények, reagálnak a hatásokra, így a valóság visszavág. A szegregáció elítélésétől hosszú és kanyargós az út az integrált iskoláig, hogy az egész oktatási rendszer átalakításáról már ne is beszéljünk. Arra gondoltam, hogy ha a leginkább érintetteken, magukon a gyerekeken keresztül próbálom megfogni a dolgot, itt vannak ezek a hús-vér srácok, az a kérdés, hogy megadjuk-e nekik az esélyt vagy kilátástalan jövőt szánunk nekik.
MN: Könnyen kötélnek álltak a szereplők?
MN: Ez volt a legszebb: öt perc alatt jutottunk be mindenhová, a városban mindenki azonnal felsorakozott a fedélzeten. A legnehezebb volt megértetni, hogy nem híradóbejátszást vagy tévériportot készítünk. Azt már ismerték, de ilyen független, hosszú és, mi tagadás, alulfinanszírozott filmezéssel még nem találkoztak. Azt kértük, hogy minden befolyástól mentesen, a saját szavaikkal mondják el a történetüket. Amikor már a negyedik évben mentünk vissza hozzájuk, nem bíztak többé abban, hogy valaha befejezzük a filmet.
MN: Milyen különbségeket lát a romániai és más európai országok iskolai szegregációja között?
MN: Amit Magyarláposon és más romániai településeken tapasztaltunk, az elég általános. A különbségek, hogy úgy mondjam, stílusbeliek. Romániai specialitásnak tűnik, hogy az iskolai szegregáció a lakóhelyi szegregáció kiterjesztéseként jelenik meg. Csehországban az értelmi fogyatékos gyerekeknek szánt oktatási intézményekbe utalják tömegesen a romákat. Egyes magyar városok igen kreatívan alapítványi iskolává alakítják át azt az oktatási intézményt, ahonnét ki akarják zárni a romákat. Széles körben létezik a cigányellenesség, s sokan csak akkor kapják fel a fejüket, amikor erőszakba torkollik, lásd a '90-es évek pogromjait Romániában, a romagyilkosságokat Magyarországon, a szélsőségesek felvonulásait idén nyáron a cseh cigánytelepeken vagy a nemrég Bulgáriában történteket. De vannak lassan ölő módszerek is: az orvosi ellátástól, a jó oktatástól, a munkától, az egészséges ivóvíztől vagy a közlekedési lehetőségtől való elzárás. Bárhová nézünk a régióban, sőt gyakran Nyugat-Európában is, azt látjuk, hogy a romák hasonló elbánásban részesülnek.
MN: A polgármester, a tanárok, a roma szülők minden jó szándéka dacára sokszor vallanak kudarcot az erőfeszítések, az előítéletek és a tanárok felkészületlensége miatt. Úgy tűnik, a pedagógusképzésen is változtatni kellene.
MN: Indult is néhány program, ami az integrált oktatásra készíti fel a tanárokat, és azt szeretnénk, ha ebben a filmünk is szerepet kapna. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tanárok ugyanolyan emberek, mint mi, és az egynapos tréning nem elég. Folyamatos támogatás és megerősítés nélkül könnyen visszatérnek a régi reflexek, és aránytalan tehernek érezhetik, ha a többiektől elmaradt új roma tanulókat irányítanak az osztályukba. De amíg a döntéshozók nem biztosítják hosszú távon a forrásokat és a társadalom nem fogadja el, hogy változnia kell, addig nem várhatjuk el a pedagógusoktól, hogy szuperhősökként egyedül magukra vállalják a feladatot.
MN: Sok helyre vitte már el a filmjét. Milyen visszajelzéseket kapott?
MN: Nagyon jó látni, ahogy a világ különböző részein élő, eltérő tapasztalatokkal rendelkező emberek fogadják a filmet. Hogy New Yorkban vagy Szöulban megérinti őket három gyerek története egy erdélyi kisvárosból, ahol még vasútállomás sincs.Kelet-Európában a mozgósító hatását emelték ki. És voltak nálunk, akik úgy utasították el, hogy nem látták; egyesek hazaárulónak neveztek, de a legabszurdabb vád az volt, hogy lefizettek a filmben szereplő roma családok.
