Magyar Narancs: Történelmi témájú filmet akart készíteni vagy Szántó T. Gábor novellája ragadta meg?
Török Ferenc: Úgy tizenkét éve, a Moszkva tér és a Szezon után csendesebb filmet szerettem volna forgatni. Olyat, amiben inkább a képek dominálnak, nem a dialógok. Szántó T. Gábor novellája kitűnő alapanyagnak tűnt ehhez az elképzeléshez. Elsőre egy balladát képzeltem el, egy szikáran csendes fekete-fehér filmet.
MN: Ezek szerint több mint tíz éve készül erre a filmre?
TF: Igen. Közvetlenül azután, hogy elolvastam a Hazatérés című novellát, megkerestem Gábort. Az első vállalható forgatókönyvvel 2007 táján készültünk el. Beadtuk egy tévéfilmpályázatra, de nem fogadták el. Utána úgy voltunk vele, hogy legyen inkább rövidfilm, pályáztunk a Mozgókép Közalapítványnál, de 2010 után jött a káosz. Amikor felállt a Filmalap, két másik tervemmel pályáztam. A Sándor Pállal közös Senki szigetére kaptunk pénzt, a másikra, a Hajós Alfréd életéről szólóra meg nem. Az 1945-öt úgy adtuk be, hogy hátha kapunk egy kis fejlesztési pénzt. Engem lepett meg legjobban, hogy adtak a gyártásra is.
MN: Teljesen más film készült volna 2007-ben?
TF: A történetben két ortodox zsidó tér vissza a lágerből egy kis magyar faluba titokzatos szállítmányukkal. Ez teljesen összezavarja az ott élőket, hiszen ők többnyire haszonélvezői voltak a deportálásoknak. A 2007-es változat inkább az áldozatokra koncentrált volna, elsőre ugyanis az fogott meg a történetben, hogy ezek a hívő emberek hogyan lehettek olyan bátrak, hogy visszatértek. Hogyan tudták nem az Istent okolni azért, ami történt. De ahogy múltak az évek, egyre inkább a magyar szembenézés hiánya kezdett foglalkoztatni, ezen belül is az, hogyan lehetne azt a társadalmat reprezentálni, amelyik felelős volt ezért az egészért. Noha a novellában a mellékszereplőkre szinte csak egy-egy mondat jutott, a végső forgatókönyv már úgy készült, hogy minél több szereplőt vonultassunk fel. És ne csak az jöjjön le, vannak a bűnösök meg az áldozatok; hiszen mindenki másként élte meg a vészkorszakot. Volt, aki csak véletlenül vált haszonélvezővé, volt, aki belebetegedett a bűntudatba, és persze volt, aki hatalmat és pénzt szerzett a háború alatt.
MN: De a legemlékezetesebb figura azé a falusi jegyzőé, aki a legtöbb disznóságot követte el.
TF: Eredetileg nem így terveztük. Elsőre egy apa-fiú történetet akartunk, a jegyző fia lett volna a főszereplő, aki fellázad az apja ellen. Hogy mégsem ez történt, az leginkább Rudolf Péternek köszönhető. Az az első pillanattól egyértelmű volt, hogy őt kérem fel a jegyző szerepére, technikás és kemény színész, rajta kívül nem sok ilyet ismerek Magyarországon. Miután elolvasta a forgatókönyvet, teljesen beleköltözött a szerepbe, ami engem is magával ragadott. Az a színész, aki magától hízik 15 kilót, és magától borotválja kopaszra a fejét csak a szerep kedvéért, az teljesen más erőt ad, mint akit rá kell minderre kényszeríteni.
MN: Ilyet nem szoktunk látni itthon, a hollywoodi sztároknál annál gyakrabban.
TF: Eperjes Károly tett valami hasonlót az Eldorádóban, de annak már 30 éve. Nincs ebben semmi meglepő: egy magyar színész egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy fél évre teljesen megváltozzon, mert közben mindenhol az ismert arcára van szükség. Rudolf Péterben – színházi szabadúszóként – volt annyi vagányság, hogy vállalja.
MN: Nem volt ebben semmi öncélúság?
TF: Épp ellenkezőleg. A jegyző figurája hatalmas átváltozóművész: tavaly még nyilas volt, jövőre komcsi lesz.
MN: Ha tartanának egy olyan vetítést, ahol a nézők nem tudják, ki a rendező, kevesen tippelnének önre. Szándékos volt a stílusváltás?
TF: Olyan rendező vagyok, aki a történetből indul ki, csak azt tartja szem előtt, hogy mi állna jól a sztorinak. Lehet, hogy azért van ez, mert fényképészként kezdtem, és ezért inkább ahhoz alkalmazkodom, amit elmesélek, ahhoz választom a színt, a kamerát, mindent. Nálam nem úgy működik, hogy van egy markáns stílus, és utána minden annak rendelődik alá, hanem épp fordítva; sokkal fontosabbnak tartom, hogy olyan erős inspirációt kapjak, ami után biztonsággal rátalálok a megfelelő hangra, képi világra, arra, ami legjobban szolgálja majd a filmbéli történetet.
MN: Általában a kortársaival szokott dolgozni, most azonban a stáb tagjai, az operatőr Ragályi Elemér, a zeneszerző Szemző Tibor, a látványtervező Rajk László is az idősebb generáció tagjai.
TF: Ez abszolút tudatos volt. Amikor elkezdtem a képeken, a helyszíneken, színészeken gondolkodni, kissé zavarba jöttem. A Moszkva tér valószínűleg azért is lett annyira sikeres, mert vissza tudtuk adni a nyolcvanas évek atmoszféráját – a saját élmények alapján. De teljesen más úgy archív fotók közt kutatni vagy beülni a levéltárba, hogy nem éltél az adott korban. Azt pedig nagyon kevésnek éreztem, amit a nagyszüleim meséltek. Úgyhogy hiába lett a korszakról viszonylag nagy a tudásom, hiába néztem meg rengeteg korabeli filmet, híradót, minden annyira távolinak és idegennek tűnt. Ezen lendített át, mikor Ragályi Elemérrel beszélgetni kezdtem arról a korról és világról. Ültünk a laborban, és mellékesen elmesélte, hogy ő 1945-ben hatévesen épp egy ilyen faluban élt… Két nappal később felkértem operatőrnek, 78 éves kora ellenére kiváló egészségnek örvend, jobb állapotban van, mint sok fiatal, ráadásul az a vizuális letisztultság, amit ő tud, egészen hipnotikus.
MN: E letisztultság jegyében lett fekete-fehér a film?
TF: Nem csak ezért. Szinte minden képi emlékünk, a híradók, a filmek, a fotók abból a korszakból fekete-fehérben maradtak meg. Emellett a gyászt is szerettem volna nyomatékkal kifejezni. Az 1945 ugyanis egyúttal a megkésett gyász filmje is, amit már régen le kellett volna forgatnunk. Ennyivel mi is tartozunk az áldozatoknak.
MN: A hivatalos kormánypolitika mintha épp az ellenkezőjét állítaná. Nem lennék meglepve, ha azt mondanák: ez egy „magyarellenes” film.
TF: Ahogy már mondtam, a filmben nem akartuk leegyszerűsíteni csak jókra és rosszakra a történelmi szituációt. Hiteles szembenézésre koncentráltunk, ezért árnyaltuk még inkább a figurákat, hogy értelmes ember ne mondhassa a filmre, hogy azt sugalljuk: „a magyarok mind-mind gonosz emberek”. Az viszont helytálló, és valóban motiválta a filmet, hogy szembehelyezkedjen a mai hivatalos állásponttal. Azzal, ami az Alaptörvénybe is belekerült, a Szabadság téren pedig megtekinthető; azzal, hogy mi egy szerencsétlen, szenvedő, ártatlan kis nemzet vagyunk, amelyik mindenkinek csak segített, csak, ugye, jöttek azok a csúnya németek… Amikor megkérdez a 18 éves gyerekem, hogy mi volt a világháborúban, nem mondhatom neki azt, amit a magyar preambulumba beleírtak, mert az egy hatalmas hazugság.
MN: És ha valaki azzal jön, hogy az ön filmje is „hatalmas hazugság”, hiszen 1945 a malenkij robot, a német kitelepítések, az orosz megszállás éve?
TF: Elfogadom, hogy kicsit nagyképű, provokatív cím ez az 1945, de vállaljuk. Persze az is jó, ha valaki épp emiatt nekünk esne, mert akkor legalább veszekedünk egy nagyot. Nekünk a veszekedés is jó. Mondják csak azt megint, hogy ez nem is így volt, meg sem történt, nem is vittek el közel félmillió magyar zsidót. Ezt már ismerjük.
