Interjú

„Nélkülünk megy tovább”

Paolo Genovese filmrendező

Film

Komor, nyomasztó képi világú, élet és halál értelmén rugózó új filmjét a megjelenésünk idején mutatják be a magyarországi mozik. Depresszióról és mentőangyalokról beszélgettünk vele, s a Golden Gate és a víz közötti hét másodpercről.

 

Magyar Narancs: 2018-ban jelent meg a Hátralévő életem első napja című regénye. Milyen igényből született a könyv, majd öt évvel később a belőle készült film?

Paolo Genovese: Depresszióról, öngyilkosságról, az életről a halálon keresztül mesélni eléggé rizikós vállalkozás, minthogy sajnálatos módon a mai napig tabutémának számítanak. A Hátralevő életem első napja az eddigi legkockázatosabb filmem. A regényen teszteltem, hogy mennyire élet­képes, amit elképzeltem. Persze nem érdemes összehasonlítani, vannak egyezések a figurákban, a helyszínekben, de nagyon más a kettő. A pandémiával járó bezártságban sokunk élete blokkolódott egzisztenciálisan, pszichésen, betegség, félelem formájában. A járványidők tapasztalatai is rárakódtak a történetre, a hangulatunkra, a hangvételre, de igyekeztem humort, életigenlést csempészni a sorok, a képek közé.

MN: Van személyes érintettsége a történetben?

PG: Előbb-utóbb mindannyian megküzdünk az életünkben sötét, depresszív pillanatokkal. Mindenkinek lehetnek olyan életszakaszai, kilátástalan élethelyzetei, amikor nem talál ki­utat, sőt az is megfordul a fejében, hogy véget vet az egésznek. Ehhez a filmhez sokat kutattam, pszichológusokkal beszélgettem, tanulmányokat olvastam. Az életörömmel együtt az életfájdalom is örök emberi tapasztalás, a legmélyebb életfájdalom egyike a depresszió. Az, hogy kiben milyen trauma, érzelmi sokk vagy egyéb hatás mi felé dönti a mérleg nyelvét, sokszor kiszámíthatatlan. Nincs két egyforma fájdalom, és nincs olyan ember, akiben ne vetődött volna fel legalább a gondolat szintjén az öngyilkosság.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.