Magyar Narancs: 2018-ban jelent meg a Hátralévő életem első napja című regénye. Milyen igényből született a könyv, majd öt évvel később a belőle készült film?
Paolo Genovese: Depresszióról, öngyilkosságról, az életről a halálon keresztül mesélni eléggé rizikós vállalkozás, minthogy sajnálatos módon a mai napig tabutémának számítanak. A Hátralevő életem első napja az eddigi legkockázatosabb filmem. A regényen teszteltem, hogy mennyire életképes, amit elképzeltem. Persze nem érdemes összehasonlítani, vannak egyezések a figurákban, a helyszínekben, de nagyon más a kettő. A pandémiával járó bezártságban sokunk élete blokkolódott egzisztenciálisan, pszichésen, betegség, félelem formájában. A járványidők tapasztalatai is rárakódtak a történetre, a hangulatunkra, a hangvételre, de igyekeztem humort, életigenlést csempészni a sorok, a képek közé.
MN: Van személyes érintettsége a történetben?
PG: Előbb-utóbb mindannyian megküzdünk az életünkben sötét, depresszív pillanatokkal. Mindenkinek lehetnek olyan életszakaszai, kilátástalan élethelyzetei, amikor nem talál kiutat, sőt az is megfordul a fejében, hogy véget vet az egésznek. Ehhez a filmhez sokat kutattam, pszichológusokkal beszélgettem, tanulmányokat olvastam. Az életörömmel együtt az életfájdalom is örök emberi tapasztalás, a legmélyebb életfájdalom egyike a depresszió. Az, hogy kiben milyen trauma, érzelmi sokk vagy egyéb hatás mi felé dönti a mérleg nyelvét, sokszor kiszámíthatatlan. Nincs két egyforma fájdalom, és nincs olyan ember, akiben ne vetődött volna fel legalább a gondolat szintjén az öngyilkosság.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
