Magyar Narancs: A Seholról rögtön az jut az ember eszébe, hogy vajon megtörtént eseményen alapul-e.
Albert Pintó: Valójában a forgatókönyvírók szüleménye, de a filmet mégis valós történetek ihlették. Megismerkedtünk egy férfival, aki egy konténerben igyekezett elmenekülni hazájából: az ezt intéző maffia csak egy palack vizet és valami harapnivalót adott neki az útra, egyedül egy hátizsákot vihetett magával, a mobilját pedig el kellett rejtenie, mert el akarták venni tőle. Rengeteget szenvedett, émelygett, szomjazott, majdnem megfulladt az út során. Sok hasonló történettel találkoztunk, rengetegen készek nekivágni ilyen rémálomnak, mert abban reménykednek, valahol Nyugaton egy jobb élet vár rájuk.
MN: Szokatlanul nagy szerepet kap a filmben a menekültek társadalmi háttere.
AP: Fontos volt, hogy a főszereplő kellően erős motivációval rendelkezzen. A nézőnek együtt kell éreznie vele, meg kell értenie, hogy még akkor is vállalkoznia kell az útra, ha kilenc hónapos terhes. A film egyfajta disztópikus jövőben játszódik, de egy olyan világban, ami akár néhány éven belül ránk köszönthet, ha nem vigyázunk. Sőt, néhány országban ez máris a jelen és a valóság. Felvetődött az is, hogy a Sehol valamilyen Szárnyas fejvadász-szerű sci-fi legyen, de végül úgy döntöttünk, hogy igyekszünk két lábbal a földön maradni. Az előkészítő fázisban volt egy meetingem a netflixszesekkel, akik egy bombasztikus, Ryan Reynolds-szerű thrillert szerettek volna nonstop akcióval. Megígértem nekik, hogy a film elég pörgős lesz, de ragaszkodtam a drámához is.
MN: Magyarországon a menekültekről forgatni, egyáltalán velük foglalkozni önmagában is politikai tettnek számít. Mi a helyzet Spanyolországban?
AP: Itt egyáltalán nem nagy ügy, ha valaki a bevándorlókról készít filmet. Az országba sok menekült érkezik, a többség pedig befogadó. Rengeteg film készül a szegénységről, arról, hogyan válik valaki otthontalanná vagy kerül a partvonalon kívülre. Megértjük, hogy ők is a társadalmunk részei, fel sem merül, hogy nem így lenne.
MN: A túlélőfilmek lényege általában az, hogy a néző a főhőssel együtt érez, beleképzeli magát a helyzetébe. Önök milyen fogásokat alkalmaztak, hogy ilyen hatást keltsenek?
AP: Nem volt könnyű dolgunk. Papíron persze minden jól néz ki, de amikor ott állsz a díszletben, térdig ér a víz és mindent összevissza dobál, rájössz, hogy egészen más a helyzet, mint ahogy elképzelted, és újra kell tervezni az egészet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
