Ösztön a kutyaólban (Gáspár Tibor színész)

  • Hungler Tímea
  • 2004.11.11 00:00

Film

Janisch Attila Másnap címû filmjének a fõszereplõjét sokáig csak Gáspár Sándor öccseként emlegették, jóllehet számos, vidéki színházakban megformált jelentõs szerep van már mögötte. Ezúttal egy fényképészt játszik, aki - miközben családi örökségét, egy tanyát igyekszik megtalálni az ismeretlen vidéken - gyilkossági ügybe keveredik. Alakításáért a filmszemlén elnyerte a legjobb férfi színésznek járó díjat.

Magyar Narancs: Változott valami azóta, hogy megkapta a szemle díját?

Gáspár Tibor: Az érdeklõdés nagyobb lett, de furcsa módon nem a filmes szakmában, hanem a színházban. Szabadúszó lettem, játszom Nyíregyházán, Miskolcon, Fehérváron, Békéscsabán. Egy tévéfilmet is köszönhetek a Másnapnak, Gödrös Frigyessel forgattam együtt. Inkább önmagamban érzem a változást - célirányosabb lett a munkám, jó hatással volt rám a film. Olyan dolog került a helyére bennem, ami hiányzott eddig - visszaigazolást kaptam, amitõl megszállt valamiféle várakozásteljes nyugalom, és ez jó hatást gyakorol a színházi feladataimra.

MN: Érezte valaha hátrányát, hogy vidéki színész?

GT: Nagy hagyatéka a színházi életünknek a budapesti-vidéki színház ellentét. Ma már nem érzem annyira ezt a szembenállást, nem olyan elkeserítõ a helyzet, mint ezelõtt húsz-harminc évvel volt, amikor minden mozdíthatatlannak látszott: aki vidéki volt, az is maradt. A mostani, ifjabb színészgeneráció sokkal rugalmasabb, tudják, hogy bármelyik pillanat-ban történhet velük valami, akár hosszabb hallgatás után is. Vidékrõl is ott lehet valaki a képernyõn, kaphat szerepeket a fõvárosban. Persze ma is kevesebb a lehetõség lenn, de ezzel együtt mégis jobb a helyzet. Egy békéscsabai színházi elõadásról ritkán jelenik meg fõvárosi lapban kritika - most játszom Miskolcon a Mózest, még egy szakember sem jött le megnézni az elõadást, pedig Miskolc nincs olyan messze, ráadásul ez egy olyan darab, ami a magyar kultúra kiemelkedõ alkotása. Újsághírek napvilágot látnak ugyan, de a budapesti közönség egyáltalán nem tudja, mi folyik a kulturális életben vidéken. Ez elkeserítõ egy kicsit a színésznek. Fáj, zavaró. Legalább azt írják le, hogy rossz az ember, csak írjanak róla!

MN: Hogyan találta önt meg Janisch Attila a Másnap fõszerepére? GT: Szolnokon játszottam a Pillantás a hídról címû darabban Eddie Carbone szerepét - készült errõl az elõadásról egy riport a tévének, amiben fáradtan, izzadtan nyilatkoztam a darabról. Janisch Attila éppen a filmjére készült, a fõszereplõt kereste, amikor véletlenül a képernyõre pillantott. Úgy gondolom, talán szüksége volt egy friss arcra. Semmilyen filmes elõéletem nem volt - az elsõ pár forgatási nap nem is volt könnyû, de aztán megtörtént a megvilágosodás: rájöttem, mi is a filmszínészet lényegében, miben különbözik a színházi alakítástól.

MN: Éspedig?

GT: Ha az ember elég õszinte, tudja, mi a dolga a szereppel, és ha engedi, hogy az hasson az agyára, a létezésére, az idegrendszerére, akkor nem kell játszani. A saját megszenvedett tapasztalásomból jött az a létezésforma, ami színészként mûködik számomra a vásznon. Eddig a szerepig úgy voltam a filmezéssel - gondolom, mivel nem forgattam -, hogy nem tartottam semmire. Éreztem, hogy most bíznak bennem, akarnak, nekem kell lépni, de ahhoz, hogy lépni tudjak, poklot kellett járnom, hogy megvilágosodjam. Az emberben félelmek, feszültségek vannak addig a pillanatig, amíg nem tudja, mi a feladata. Végül rájöttem, hogy létezni, élni kell, és ettõl a perctõl kezdve nem volt kameralázam. Persze ez is színészet, persze ez is játék, ráadásul a legnehezebb, csak valami egyszerre szemérmes és egyszerre gátlástalan játék. A kettõ ellentmond ugyan egymásnak, de mégis együtt van jelen - az elõbbi azt jelenti, hogy nem kell felmutatni, hogy játszom, az utóbbi pedig, hogy a szemeken, az arcon mégiscsak látszódnia kell a gondolatoknak.

MN: Mi fogta meg a karakterben?

GT: Amikor túl voltunk a forgatás harmadán, a rendezõ elcsodálkozott azon, hogy szereti azt az embert, akit játszom. Én nem lepõdtem meg rajta - két órán keresztül nem lehet úgy nézni valakit, hogy ne kerüljön közel a nézõhöz. A film fényképésze egy "szeretnivaló" figura, akiben ugyanúgy, mint mindannyiunkban, ott nyüszít egy kis kutya-ólban az ösztön, a démon, ami bármikor elszabadulhat. Van bennünk egy másik én is, aki döngeti a kapukat, csak elfojtotta õt a civilizáció. Színészként az volt számomra a legfontosabb, hogy ismerõssé formáljam a karaktert a nézõ számára, olyanná akartam tenni õt, hogy a naivitásában, a félelmeiben, a ha-tározottságában magára ismerhessen a közönség. Meggyõzõdésem, hogy ami a vásznon vele megtörténik, bármelyikünkkel megtörténhet, ha idegen környezetben, nem várt illatok, fények, hatások közé kerülünk. Olyan új embert hozhatnak ki ezek belõlünk, akin mi magunk is megdöbbenünk.

MN: Mennyire megerõltetõ befogadni ezt a filmet?

GT: Többször elolvastam a forgatókönyvet, mielõtt elkezdtünk forgatni, de nem igazán tudtam, hová fut majd ki a történet. A Másnap szerkezetileg különbözõ mozaikokból áll össze, kevert ugyan az idõrendje, de így is megvan az eleje, a közepe és a vége. Nehéz film, ez igaz. De miért is nehéz? Talán húsz évvel ezelõtt az átlag nézõnek könnyebb lett volna megérteni, de a kultúra mostanában olyannyira le lett rántva a kommerszbe, az egyszerûbe, hogy hamarabb feladja a közönség, hogy átlásson egy ilyen filmet, mint kellene. Nem teszi már kíváncsivá, érdeklõdõvé a mûvészet a nézõket - a tömegkultúra, ez a globalizációs Coca-Cola-trágya kiszolgálja a publikumot, ami ellustítja, eltompítja az agyakat, és ennek hosszú távon a közönség látja majd a kárát. Meggyõzõdésem, hogy nekünk nem szabad ezzel foglalkoznunk. Ezt a filmet meg lehet nézni harminc év múlva is, és harminc évvel ezelõtt is be lehetett volna mutatni, mert nem egy szociomozi, ami egy-két éven belül lényegét veszíti, hanem olyan, örök érvényû alkotás, ami fontos problémákat érint. Nevesen pedig a bûnbeesés kérdését, ami - amióta világ a világ - folyamatosan izgatja és nem hagyja nyugodni az emberiséget.

Hungler Tímea

Neked ajánljuk