Katonás jelenség volt, ami katonatiszt apával és tábornok nagyatyával a felmenői között korántsem meglepő. A rajzban is tehetséges, kollegiális színházi karikatúrákkal élete végéig szívesen bíbelődő Skoda Rezső színésznövendékként cserélt nevet, ám jól csengő választott vezetéknevét utóbb alighanem többször is megbánhatta. Az indulás azonban még simának tűnt: a harmincas-negyvenes évek fordulóján Somogyvári egyike volt a színpadi világ legjóképűbb zsúrfiúinak. A vidéki pályakezdés után hamar Budapestre került, s már jöttek az első film(fő)szerepek, amikor a második világháború visszarántotta a katonáskodás közegébe a fiatal színészt, aki a harcoló 2. magyar hadseregnél jóval mélyebben nyomult be a Szovjetunió területére – mint hadifogoly.
Baskíriában, majd a kijevi nagy lágerben összesen négy évet húzott le a tábori színházat alapító Somogyvári, s akárcsak, mondjuk, Örkény István, úgy ez idő során ő is keservesen informatív tapasztalatokat szerzett az emberi sorsok törékenységéről és az aktuális történelmi erők működéséről. 1949-ben került csak haza, s kezdhette újra a pályáját, egy olyan szép új világban, ahol az ő születési rangot érzékeltető és eleganciát sugárzó színészalkata már inkább csak ádáz osztályellenségek és idegen rabtartók eljátszására jogosított. Ráadásul vezetékneve és a pletyka is ellene fordult: a Horthy-korszak dalnokaként számon tartott „Gyula diák”, azaz vitéz Somogyváry Gyula rokonának sejtetve és híresztelve a színészt. Nemes színpadi kiállásának és megvesztegetően markáns, kiélesedéseiben is gazdagon moduláló orgánumának hála, klasszikus (hős)szerepekben azért bizonyíthatott a színházak közt hányódó Somogyvári, ám filmen jó ideig csak a sematikus és/vagy negatív papírforma maradt számára. Osztrák császár a Rákóczi hadnagyában (1953) meg velejéig romlott öttusabajnok, az immorális régi világot képviselő Legéndy Antal az 1955-ös Gázolásban – az egysíkú alakok is az igényesség és a reprezentatív emberi fölény bizonyságai mindmáig.
A negatív filmalakok között sokáig csak az 1957-es Csigalépcső főszerepe jelentett kivételt: a két asszony, a vidéken hagyott feleség és a fővárosi kollegina között őrlődő tanügyi illetékes önemésztő figurája egy rossz Bán Frigyes-filmből ragyogott ki – megint épp rosszkor. 1956-os reményeiért ugyanis Somogyvári újra büntetésbe került: pár évadnyi szolnoki száműzetés és a filmes karrier bő fél évtizedes megrekedése következett.
A színészi tartását mindennek dacára megőrző Somogyvári jól kompenzálta élete drámáit. „Lemegy a függöny, és az ember mehet vissza az életbe félni” – maradt fenn tőle a keserű bonmot, amely azonban pozitív tartalommal is bírt: a színész mindent szabadon kiadott magából a színpadon. 1963-tól éppenséggel a színészek sorát rehabilitáló (és részben túszul ejtő) Kazimir Károly Tháliájának színpadán, ahol 1965-ben Latinovits Zoltán mellett ő volt a két Mann-egyfelvonásos legendás bemutatójának másik oszlopa: a Mario és a varázslóban mint Szerző, a Fiorenzában pedig mint a haláltól rettegő Lorenzo di Medici.
A hatvanas évek közepén, életének utolsó évtizedébe belépve Somogyvári végre – majdnem – a helyére került. Majdnem, hiszen filmen még így is kitartottak mellette a negatív szerepek – de micsoda filmekben! Ott cirkált ő is a Szegénylegények (1965) Jancsó-sáncában, 1968-ban pedig ő árulta el a hazát az Egri csillagok Hegedűseként, s Várkonyi Zoltán filmjében persze föl is lógatták ezért. Ekkorra kezdett lassan előnyére válni, hogy katonatisztet, előkelő urat vagy akár nagystílű külföldi bűnözőt is el lehetett játszatni vele, s főleg a kosztümös filmekben szinte nélkülözhetetlenné lett a szerepeltetése. 1969-ben ráadásul a Vígszínházba is eljutott: katonásságában is oly menthetetlenül polgári figurájának megfelelő társulathoz kerülve végre.
Csakhogy ez már valóban a nem sejtett korai vég előszobája volt. Az őszültében is fiús energiájú Somogyvári még végigvágtázott seregnyi ilyen-olyan szerepen. Játszotta a néphadsereg repülő alezredesét és Jókai börzefejedelmét, Sondersheim bárót, megjelent Rajnai András blue box merényleteiben és hangját kölcsönözte a rokon alkatú Vittorio Gassmannak, de a Mézga család nagy szakállú köbükijének is. Bármit csinált, pompás volt, élete utolsó éveiben már nem tudott hibázni.
„Cikkek jelentek meg sorra, / Persze mindegyik dicsért, / Most csak jó kritikát kaptál / a befejezett szerepért. // És még megtudhattam rólad, / Amit nem tudhatsz meg már, / Mindig barátságból szidtak, / S csak barátokat bántottál.” Presser Gábor Elkésett dalában így búcsúztatta a betegségébe egyetlen rövid nyár leforgása alatt belehaló Somogyvárit, akinek aktivitására jellemző, hogy tévéfilmes alakításainak sora még posztumusz is bővült. Egyik legutolsó szerepében (Volt egyszer egy színház) egy hadifogolytáborba került, kifogástalan úriasságú tisztet formált meg, aki a lágerszínház színpadán csilingelő hangon énekli a női szólamot. Önéletrajzi párhuzam, s ha tetszik, hát életmetafora gyanánt is stílszerű volt ez Somogyvári Rudolf pályavégén.
