Film

Amikor Sztupa és Troché a királyné gyémántjait kergették, Troché fel akarta hívni Sztupát, ami nem tűnt túl nehéz feladatnak, még akkor sem, ha a Csőgyár utcától egészen a postáig kellett gyalogolni.

Az elefántok titkai című négyrészes dokumentumsorozat élőhelyeik szerint mutatja be az elefántokat. Interjúalanyunk a Wildlife Direct vezetője, az egyik legismertebb afrikai természetvédő, aki több mint harminc éve foglalkozik az állatokkal, a sorozat elkészítésében pedig íróként és műsorvezetőként is részt vett. A klímaváltozásról, Attenborough-ról és persze az elefántokról kérdeztük őt.

Amikor Sztupa és Troché sellőkkel szeretkeztek, szerelem volt az a javából, nem lehetett megszökni előle, elébe kellett inkább menni.

Micsoda romantika! Néhány elszánt amerikai, elkínzott, de szenvedélyes európai menekült és a jó ügyekkel szimpatizáló diplomata 1940-ben a napfényes Marseille-ben egy hotelszobából a nácik által üldözött értelmiségieket és művészeket menekít az akkor még semleges Egyesült Államokba.

Minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll, és itt az ideje ezt fenyegetésnek venni. Persze akadnak, akik minden egyenjogúsági próbálkozásra feminácit kiáltanak. Igazuk is van, világunkban számos probléma van, amelynek megoldásához férfiak kellenek – akik e problémák jó részét maguk okozták.

Amikor Sztupa és Troché próbálták kijátszani a sátánjárást, ezer szemük lett és elefánti fülük, orruk a magasba emelkedett, úgy szimatoltak, rebbentek minden neszre, lopva, némán, lábujjhegyen léptek, pisszt jelző ujjuk a szájon.

Amikor Sztupa és Troché hazafelé tartottak a vásárból, zuhogott eső. Egész nap zuhogott az eső, már a vásárban is, szakadatlan.

Elsőfilmes rendező, pláne úgynevezett szerzői filmmel régen robbant be úgy a köztudatba, mint a skót Charlotte Wells a saját forgatókönyvéből készített Volt egyszer egy nyárral.

„Cigánynak születtem, de nem vagyok cigány” – tudatosítja velünk a történet egyik főhőse a zuhanyrózsa alól kibújva. Ő ugyanis nem lop, nem árul drogot, tisztálkodik, és a testvérével sem lépett szexuális kapcsolatba – épp ezért egy szőke, kék szemű fiú játssza majd el a szerepét, aki gyorsan be is lép a helyére. A Háromezer számozott darab tele van ilyen, a kamera mögül kikacsintó momentumokkal. De csak azért, hogy pár pillanat múlva rájöjjünk: az alkotók valójában nem ránk kacsintanak, hanem a tükörbe vagy egymásra, ami pedig minket illet, ami kacsintásnak tűnik, az sokkal inkább gúnyos nevetés vagy épp vicsorgás.

Amikor Sztupa és Troché vissza­tértek Rómába, már semmi nem volt olyan, mint régen, de főként a rómaiak tűntek egészen másmilyennek.

Februárban meghalt az európai filmművészet egyik utolsó régi vágású óriása, a latin kultúra egyik legmesszebbre jutó közvetítője, Carlos Saura. Az alábbiakban pályájának fontosabb mozzanatait idézzük fel.

Amikor Sztupa és Troché átruccantak Cseszkóba munkásruhát és tornacipőt vásárolni, mindjárt fel is kellett próbálni.

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.