Magyar Narancs: Fénnyel írni címmel adott ki háromkötetes tanulmányt.
Vittorio Storaro: A fény megadja, hogy egy olyan szótárral fejezzem ki magam, mint a vizuális grammatika. A szín pedig mindennek az utólagos elmélyítése, a fény különleges specialitása: a saját természetéből, vibrációjából adódóan valódi érzelmeket vált ki konkrét testi reakciókon keresztül.
MN: Tehát az írással egyenértékűnek tartja a fotografálást?
VS: Magam is írónak érzem magam. Van, aki szavakkal, ecsettel, vésővel ír, én a fénnyel. Valószínűleg azért választottam ezt az utat, mert apám, aki mozigépészként dolgozott, egész életében arról álmodozott, hogy a vetített képek alkotója lehessen. Õ rám testálta ezt a vágyát, én pedig szinte öntudatlanul a filmezés, a fotográfia bűvkörébe kerültem. Kezdetben a technikai oldala érdekelt szenvedélyesen, majd felfedeztem, hogy a technológia csak másodlagos a mesélés lehetőségéhez képest. Igazából senki nem magyarázta el nekem, hogyan kell hasznosítanom az ismereteimet a képrögzítésről, az optikáról, a világosításról, a szenzitometriáról.
MN: Azért lehettek mesterei...
VS: A Bazzoni testvérpár, Luigi, a rendező és Camillo, az operatőr. Majd megismerkedtem Bertoluccival, akinek kezdetben a segédoperatőre voltam. A Forradalom előtt című filmjével kezdődött a mi hosszú kapcsolatunk. Bárhogy is szépítjük, az esetek többségében az operatőr a technikai tudását mintegy végrehajtóként állítja a rendező szolgálatába. Nekem ez kevés. Szükségét éreztem egyfajta kulturális elmélyülésnek mindabban, ami körülveszi, érinti a képi megjelenítést. A festészettől az építészetig, a történelemtől a zenéig. Csak ezeknek az ismereteknek az együttes birtokában tudod igazán megérteni, hogy mit vár el tőled egy rendező.
MN: Jelenleg az aquiliai filmtechnológiai főiskolán tanít. Felteszem, hasonló szellemben oktatja a diákjait.
VS: Mindenekelőtt a kulturális, művészeti hiányosságaik pótlására törekszem. Ha jobban belegondolunk, minden kornak megvan a maga meghatározó kifejezési formája, amelyik irányadó a többi kifejezési forma számára. Az antik görögöknél ez a szobrászat és a filozófia, a reneszánsz korában a festészet, a 18. században a zene, a 19. században az irodalom. A 20. század óta a képek korát éljük. Ezért alapvető fontosságú a képiséghez tartozó minden kifejezési forma ismerete. A filmvásznon mindennek pontos jelentése van, és ezáltal szimbolikája. Egy film nézése közben energia árad felénk a vászonról, amely nemcsak a szemünkre hat, hanem az egész testünkre. Másként reagálunk teszem azt egy vörös vagy egy zöld tónusra. És egy adott kép nemcsak az anyagcserénket változtatja meg, hanem a vérnyomásunkat is.
MN: Ön a színkompozíciói művészi igényességéről híres. A történet, a szereplők, a színészek függvényében választ színeket?
VS: Sokat tanultam Eizensteintől, különösen a Színek című könyvéből. A színek nálam is a történet és a szereplők érzelmi vonalának a megjelenítését szolgálják. Úgy kezdek egy forgatást, hogy a karakterek, a színészek személyiségének ismeretében kiválasztom a kromatikus skálából a megfelelő színeket. Talán a legteljesebb mértékben Az utolsó kínai császárnál állt módomban alkalmazni a teljes színskálát a világrajövetel vörösétől a narancssárga Föld-szimbólumon át az uralkodói napsárgáig. Az életbe helyezkedés, az ismeretek zöldjétől a szabadság kékjén át a minden tapasztalatot, létélményt magába foglaló fehérig.
MN: Milyen rendezők hatottak önre leginkább?
VS: Kétségkívül Bertolucci ez a személy! Az ő figuráira jellemző, hogy soha nem lépnek elő teljes mivoltukban, soha nem tárják fel magukat egyértelműen. Ezért használtam az ő filmjeiben mindig annyi árnyékot. Szerettem az árnyékaként azonosítani magam. Francis Coppola már életem második részéhez tartozik, a színek és az érzelmek világához. Igaz, eleinte nem akartam vállalni az Apokalipszis most fotografálását.
MN: Miért?
VS: Megijedtem. Féltem. A Huszadik század és az Utolsó tangó Párizsban erős pszichológiai hatásából fejest ugrani az ismeretlenbe. Hatalmas dimenziókban, katonai helikopterek cirkálása közepette, a "time is money" szemlélet szigorú szabályai között, mígnem szabad kezet kaptam Coppolától a megfelelő tónusok létrehozására.
MN: Milyen egyéb tapasztalatok marasztalták Hollywoodban?
VS: Warren Beattyvel a Dick Tracy volt jelentős állomás, aminek a képi világa a német expresszionizmusból táplálkozott.
MN: Kik azok a színészek, akiket élmény volt fényképezni?
VS: Marlon Brando a legmagnetikusabb színész, akivel valaha találkoztam.
MN: Három tőrőlmetszett "látványmozival" szerzett nemzetközi dicsőséget. Mit jelentenek önnek az Oscar-díjak?
VS: Szinte minden létező filmfesztiválon voltam már díjátadó, díjátvevő vagy éppen zsűritag, zsűrielnök. Így állítom, hogy mind közül az Academy Award a legkomolyabb. Mentes attól a fajta politikától, hogy "díjazzuk már mondjuk az olaszokat, mert már olyan régen nyertek". Ez a legmagasabb szakmai elismerés: a forgatókönyvírók szavaznak a forgatókönyvírókra, a rendezők a rendezőkre, és így tovább. Ez az egyetlen díjkiosztó, ahol még a zsűri sem tudja előre a győztesek nevét.
MN: Milyen hatással vannak a munkájára az új technikák?
VS: A mi szakmánk ugyanolyan, mint régen. A digitalizáció leegyszerűsítette és bizonyos mértékben megkönnyítette a dolgunkat. Annyiban változott csupán, hogy komolyabb együttműködést igényel a digitális speciális effektek tervezőivel. A valódi képek és a szintetikus képek komputertechnikával készített kombinációjának egyik legszebb példája A kis Buddha megvilágosodás jelenete. Amint a négy elemből felszálló digitális tűzcsóva virágesővé változik.
MN: Manapság alig készít olasz filmeket. Miért?
VS: Itáliában rengeteg individualista film készül, a rendezők maguk mesélik el a valóságukat. Hiányzik egy szélesebb perspektíva, a mi mozink eléggé provinciális. Hiányoznak a nagy nevek is. A fiatalok azt gondolják, hogy egy forgatókönyv megírásával hipp-hopp teljes körű alkotókká válhatnak. Nem így van. Csak elfecsérlik az energiáikat, és képtelenek átlátni a filmkészítés különböző fázisait. Azt tanácsolom nekik, hogy hagyatkozzanak szakemberekre, akik értenek a maguk mesterségéhez. Fellininek öt forgatókönyvírója volt. Nem fejlődik az ember magától, csak mások tudásával és megszerzett tapasztalatával együtt.
