A gengszter is csak egy érző ember, vágyik a szépre, a jóra, a romantikára, a művészetre. Főleg a művészetre. Lám, verselésre adja kopasz fejét a kikötő rettegett ura, midőn magányos szíve szerelemre gyúl, s alexandrinusban szerzett költeményeivel hódítaná meg a szupermarket ifjú pénztárosnőjét. S hát mi is a poézis?
Amikor 1986-ban bemutatták az amerikai propagandának sem utolsó Top Gunt, a fáma szerint hirtelen megugrott a haditengerészethez jelentkező fiatalok száma. A hamar világsztárrá avanzsáló Tom Cruise ugyanebben az évben csatlakozott a Szcientológiai Egyházhoz, nemsokára pedig már toborzott is oda embereket.
Amikor Sztupa és Troché a kikötőben keresték Ómafát, csak Sztupának volt módszere, Troché az intuícióira hagyatkozott. Sztupa módszere elsőre roppant egyszerűnek tűnt, tűvé kell tenni mindent, méghozzá sietősen. Bár a sietés mint metodikai elem azért ébresztett némi kételyt.
London a világ közepe, ahol az orvostudomány – vagy legalábbis annak egy nagyravágyó képviselője – már szívműtéttel és egyéb, korábban elképzelhetetlen csodákkal kísérletezik; igaz, a beavatkozások célja még inkább a hírnév megszerzése, mint a szegény bevándorló munkások életének megmentése.
Az amnézia hálás téma a filmben, alkalmat ad mindenféle narratív játszadozásra, és kiválóan vegyül minden zsánerrel (Az 50 első randi, Memento, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Bourne-sorozat, Egyre távolabb). Egy jól megírt amnéziás főhős csúszós, ingatag azonosulási pontot nyújt, a cselekmény pedig egyenletesen adagolja a feszültséget és az izgalmat, miközben lassan csepegteti a háttér-információkat a főszereplőről.
A szerelem a művészetek legkeresettebb témája, már csak azért is, mert ha a beteljesült nem is, a beteljesületlen verziója mindenkit érinthet. Nem is csoda tehát, hogy olyan misztikum lengi körül, amihez a valóságnak felérnie gyakorlatilag lehetetlen.
Akár a Széll Kálmán tér címet is kaphatta volna Baranyi Benő – nyomokban Török Ferenc népszerű darabját idéző – filmje.
Amikor Sztupa és Troché a majmok keresésére indultak, nagyon kevés információ állt a rendelkezésükre.
Amikor Sztupa és Troché elkapták Sebián atyát, mindenki csodálkozott.
Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikáira gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.
