Magyar Narancs: Gyakran emlegetik együtt a kilencvenes években indult New Queer Cinema mozgalommal. Mit jelentett akkoriban queernek lenni?
Todd Haynes: Politikai aktivitást. A nyolcvanas évek vége felé csúcsosodott ki az a korszak, amit ma AIDS-korszaknak hívunk. Queernek lenni annyit jelentett akkor, mint kitaszítottnak lenni: akit a queer kifejezéssel illettek, biztos lehetett benne, hogy nem történt más, csupán lebuzizták. A melegközösség többek között erre is reagált, amikor fogtuk magunkat és visszavágtunk: a visszájára fordítottuk mindazt, amit a queerség addig jelentett. Többé már nem szitokszó volt, hanem kihívás: a mi kihívásunk a heteronormatív gondolkodás ellen. A queerség a melegközösség politikai aktivitásának a szinonimájává vált, de mondom, ez főleg az akkori időkre, az AIDS körüli ügyekre, teendőkre vonatkozott. A melegeken kívül ugyanis a kutyát sem érdekelte az AIDS. Ugyanez a filmek nyelvére lefordítva valami harcos kiállást, a rendszerrel dacoló energiát jelentett. Nemcsak filmesként, emberként is sokat jelentett ez nekem. Ez a politikai hevület ma már nem része a queerségnek; ahogy egy kisebbség felvételt nyer a mainstream kultúrába, a politikai gyakorlata is megváltozik. A művészetnek olykor jót tesz a szorongatott helyzet; ez teszi például a kortárs iráni filmet, Kiarostamit és a követőit olyan izgalmassá. És ennek hiánya teszi, hogy a meleg- és leszbikusfilmekből manapság hiányzik a harci szellem, az éles fogazat. Ez alól, attól tartok, az én filmem, a Carol sem kivétel.
| ||
MN: Patricia Highsmith rendesen osztotta azokat, akik filmet csináltak a könyveiből. Wenders is kapott tőle Az amerikai barátért. A Carolhoz, elvégre ő írta, mit szólt volna?
TH: Highsmith sok minden volt, de egyszerű eset biztosan nem. És ahogy öregedett, egyre csak keményedett a páncélja. Nehezen lehetett vele kijönni. Egy-két rasszista megjegyzést is megengedett magának – ki tudja, hogy legbelül, a lelke legmélyén mi lakozott. Csodálatos regénynek tartom a Carolt, vagy nevezzük The Price of Saltnak (A só ára), hiszen ezzel a címmel jelent meg először. De nem azért készítettem a filmet, hogy megfeleljek valamiféle általam elképzelt highsmithi ideálnak.
| ||
MN: Highsmith eredetileg Claire Morgan álnéven jelentette meg a regényt, sokak szerint azért, mert félt, hogy máskülönben besorolják a „meleg regényírók” gettójába. Hasonló veszély a filmrendezőkre is leselkedik?
TH: Sosem érdekeltek az ilyen címkék, már csak azért sem, mert már eleve egy ilyen címkével – Todd Haynes, a New Queer Cinema rendezője – léptem a pályára. Csak a pontosság kedvéért jegyezném meg, hogy Highsmith eredetileg a saját neve alatt akarta megjelentetni a regényt – akkor már mögötte volt a Két idegen a vonaton sikere, de a nagy kiadók mind visszautasították. Az ügynöke javasolta az álnevet, mondván, minek elrontani egy ilyen szépen induló karriert. Ekkor már tudni lehetett, hogy Hitchcock filmet csinál Highsmith első regényéből. Az ügynök érvelése az volt, hogy a legkifizetődőbb, ha Highsmitht bűnügyi regényíróként tartják számon, a The Price of Salt azonban nem volt krimi. Highsmith érdekes, kétarcú jelenség volt: nyíltan meleg volt, az irodalmi körökben sosem csinált titkot belőle, a külvilág azonban erről mit sem tudott. Nem hiszem, hogy titkolódzott, valószínűbb, hogy csak a magánéletét védte.
MN: Elég visszafogott a film szexjelenete: amit Cate Blanchett és Rooney Mara művel, sehol sincs az Adèle élete szerelmespárjához képest. Miért ez a diszkréció?
| ||
TH: A film stílusa kívánta így. És én inkább a romantikus, mintsem a diszkrét jelzőt használnám. Többről van itt szó, mint pusztán egy szexuális aktusról, vagy beavatásról, mert ugye Rooney Mara figurája életében először kerül szexuális viszonyba egy másik nővel. Én nem annyira a testek, mint inkább az érzelmek robbanására voltam kíváncsi. Ez a két nő már oly régóta várja, hogy együtt lehessenek, oly régóta tartóztatják meg magukat. Nagyra tartom az Adèle életét, de az enyém egy másik film, más világgal, más stílussal.
| ||
MN: Ez a világ tele van csodás, ötvenes évekbeli játék vonatokkal.
TH: A játékokat Douglas Sirktől loptam, van egy csodás, fekete-fehér melodrámája, a There’s Always Tomorrow, Fred MacMurray egy játékkészítőt alakít, akinek a házassága veszélybe kerül. Nem a játék vonatok, hanem egy harmadik felbukkanása miatt. De a Lovers and Lollipops című dokudrámát is rongyosra néztem: egy New York-i fotós házaspár filmje ’56-ból.
| ||
Minden egyes jelenetét természetes fényben, valós New York-i helyszíneken forgatták. Többek között a Macy’s áruház játékosztályán. Hát nem csodálatos?!
(A Carolról írt kritikánkat lásd itt!)
