Magyar Narancs: Művészetről vagy társadalmi szerepvállalásról volt szó elsősorban, amikor nekikezdtél a Tollfosztásnak?
Balogh Rodrigó: Szerintem nem kell a kettőt elválasztani. Engem az önmagáért való művészet nem érdekel. Számomra a színház eszköz, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos társadalmi jelenségekre, amelyeken a néző kénytelen lesz gondolkodni, miután megnézte a darabot. A Tollfosztásban egyebek között az intézményi anomáliákat kívántuk körüljárni, amelyek cigányokat és nem cigányokat egyaránt sújtanak Magyarországon, a diszkrimináció és agresszió jelenségeinek hátterét, valamint azt, hogy számos cigány és nem cigány gyereket öltek meg az elmúlt években ebben az országban, és a lakosság nem reagált érdemben ezekre az esetekre. Másrészről azokról a szociális kezdeményezésekről sem gondolok sokat, amelyekben csak a hátrányos helyzetű emberek támogatgatása és látszatcselekvések szerepelnek. Ha valaki cigány származású fiatalokkal csinál színházat, annak ugyanúgy meg kell ütnie egy minőségi szintet, mintha végzett színészek lennének a társulatban. Én azért akartam gyerekekkel dolgozni, mert ezek a történetek csak az ő nézőpontjukból, csak az ő játékukkal válhatnak igazán hitelessé és élővé.
MN: Mi volt az alapgondolat, amiért ez a társaság összejött?
BR: Az előadásban társadalmunk betegségeiről beszélünk. Arról, hogy ma Magyarországon az egészségügyben, oktatásban vagy éppen a munka terén számos viszszás helyzet tapasztalható, ami mindenkit egyaránt sújthat. Ráadásul még az úgynevezett pozitív kezdeményezések is sokszor bűzlenek. Táborozni visznek cigány fiatalokat Balaton-parti szállodákba, ahol alig kapnak enni, és még a tóba se mehetnek be. De nem csak negatívumokról beszélünk. Hiszen itt vannak a gyerekek, akiknek vannak örömeik, vágyaik, sok mindent megtesznek egymásért és a felnőttekért, mi több, még véleményük is van a világunkról, amit talán jobban tudnak majd alakítani, mint mi. Mert abban, ami körülöttünk történik, mindannyiunknak felelőssége van, cigány vezetőnek vagy anyukának, nem cigány kalauznak vagy tanárnőnek egyaránt. Persze lehet másokra mutogatni, de előbb-utóbb szembesülnünk kell a saját felelősségünkkel. Ezeknek a gyerekeknek a véleménye és a mindennapjai sokban különböznek attól a képtől, ami mondjuk akár a budapesti, önmagát liberálisnak mondó értelmiség fejében van. A Tollfosztásban például bemutatjuk, hogy milyen az, amikor egy történetesen cigány gyerek alig tizenévesen már elkezd dolgozni a földeken, akár napi tíz órában. Egyik előadásunkat szociológusok nézték meg. Amikor a közönségtalálkozón arról beszéltünk, hogy a darab történeteit mind valós események alapján írtuk meg, az egyik szociológus csodálkozva kérdezte: van olyan, hogy egy cigány ember földműveléssel foglalkozik? És nem az a szörnyű, hogy elhangzik egy ilyen kérdés, hanem hogy a választ másik negyven ember figyelemmel várja. Miközben én magam és a környezetemben élők is kisgyerekkorunktól dolgoztunk a földeken. Azt hiszem, amíg az érdeklődő, szakavatott értelmiség sincsen tisztában a cigányság helyzetével és értékeivel - és itt nem a cigányzenére gondolok -, addig ne csodálkozzunk azon, hogy az egyszerű emberek fejében zűrzavar van, és etnikai alapon elzárkóznak egymástól.
MN: Te hogyan jutottál el a földműveléstől a színházig?
BR: Hát először is a nagyanyám kiállt értem, hogy első elemi után ne tegyenek a cigány osztályba, ahonnan biztos, hogy nem tudtam volna tovább tanulni. Aztán egy tanárom tanácsa ellenére jelentkeztem középiskolába, kertészetibe. Ez azonban valahogy nem nagyon kötött le, ezért a kaposvári Toldi Gimnázium drámapedagógia szakára szerettem volna bekerülni, ami sikerült is. Sokat jártam szavalóversenyekre, egyrészt azért, mert szerettem a verseket, másrészt meg azért is, mert a díjazottak pénzjutalmat is kaptak, ami nem jött rosszul. Kaposváron Török Tamás irányítása alatt a Déryné Vándorszíntársulatnál kezdtem a színházasdit. Itt sok mindent tanultam, és eddigre egyértelmű lett számomra, hogy színiiskolában fogok tovább tanulni. Aztán a főiskola nem jött össze, de a Shakespeare Színművészeti Akadémiára bekerültem, ahonnan az első hónap után már játszani vittek a Budapesti Kamaraszínházba. Ott játszottam öt évig, aztán még egy ideig a Bárkában. De fokozatosan elegem lett abból, hogy kevés pénzért olyan előadásokban játsszak, amiket nem tartottam sokra. Színész már nem akartam lenni, de a színház továbbra is érdekelt. Ekkor kezdtem saját darabokat létrehozni, rendezni - struktúrán kívül, először banki hitelből, majd a Színházi Dolgozók Szakszervezetének támogatásával. A rendezés mellett a Karaván Művészeti Alapítványnál megtapasztalhattam, hogy milyen gyerekekkel dolgozni, lehetőségeket teremteni nekik, hogy fejlődjenek.
MN: Mi kell ahhoz, hogy egy hátrányos helyzetű gyerek sikeres legyen?
BR: Sok minden. De a legfontosabb az, hogy legyen mintája. Például amikor bekerültem általános iskolába, és zsíros kenyeret vittem tízóraira, a nem cigány gyerek pedig szalámis kenyeret hozott, már lett mintám. Aztán már én is szalámis kenyeret vittem, amit a zsírpapír helyett már szalvétába, majd alufóliába csomagoltunk. Persze mindennek anyagi vonzata is volt, de apám néhány órával többet dolgozott, aztán már lett fürdőszobánk is. Az iskolai találkozások persze nem mindig a legszerencsésebbek, de amikor a cigánytelepi gyerekek már sehol sem találkozhatnak követendő, eltérő példákkal, akkor már nem is látják, hogy hova lehetne fejlődni, és esélyük sincs arra, hogy kitörjenek. Ahol most dolgozom, Borsodban sok cigány gyerek alig találkozik nem cigány, középosztálybeli kortársakkal. Számukra nincsen minta. Azt sem tudják nagyon, hogy milyen szakmák, foglalkozások léteznek, amiket esetleg ők is kitanulhatnának. Mi Marcival (Illés Márton társrendező - Sisso) a Tollfosztás kapcsán belevágtunk valamibe, amit társadalmi vállalkozásnak hívnak. A mi nézőpontunkból ez a következő receptet jelenti: vegyél elő olyan területeket, amelyek anyagi értelemben teljesen reménytelenek. A mi esetünkben ez a színházi kultúra, az oktatás és a szociális ügy. Ezt a hármat mi szépen összegyúrtuk, és fölállítottunk egy etikai kódexet. Egy: hozzunk létre és működtessünk egy céget, ami fönntart egy színházat. Kettő: felejtsük el az állam támogatását, kizárólag magánalapok és megrendelők pénzéből működtessük. Három: annyit vegyünk ki belőle, amennyi feltétlenül szükséges, ne többet. Négy: fizessük be a szükséges adókat, ne csaljuk el. Öt: belátható időn belül adjuk át a létrehozott céget, lehetőleg annak, aki miatt létrehoztuk. Hat: kísérletezzünk tovább hasonló területekkel.
MN: Jelenleg a Dr. Ámbédkár Iskolánál dolgozol. Itt a tanításon kívül mit csinálsz?
BR: Az "zdi kistérségben tizenhárom helyszínen működtetünk tanodákat. Ha lefuttattuk a közbeszerzéseket, akkor hat intézményben tizenegy település fiataljai számára tartunk délután, sulit követően foglalkozásokat. 330 felső tagozatos gyereknek szervezünk délutáni foglalkozásokat és más programokat, amelyek keretében új ingerekkel, érdekes emberekkel és ismeretekkel találkoznak. Itt játékos formában tapasztalhatják meg a csapatmunka, a kreativitás vagy éppen a tanulás örömét. Sikerélményt szerezhetnek, amire - az esetek zömében - az iskolában kevés lehetőségük van. A célunk az, hogy a gyerekeknek legalább a fele érettségit adó középiskolában tanuljon tovább, és kiléphessenek abból a szegénységi spirálból, amit a képzetlenség és munkanélküliség, valamint a kilátástalanság és az ebből adódó passzivitás jellemez. Az oktatás azonban önmagában szűk terep. Nemcsak az a dolgunk, hogy a cigány vagy a nem cigány gyerekeknek felnyissuk a szemét, hanem például a képviselő-testületnek is el kell mondani, hogy ők igenis alkalmasak lehetnek a település vezetésére, és jó gazdaként kell bánniuk azzal a tőkével, ami a kezükben van. Hiszen ezeknek a településeknek a vezetői sokszor majdnem olyan tehetetlenek és kiábrándultak, mint a cigánytelepeken élők. Nem biztos, hogy akkor lesz belőlük megfelelő partner, ha mi is jól fejbe vágjuk őket egy bunkósbottal. Mindenkit rá kell vezetni a jegyzőtől a védőnőig, hogy van értelme a munkának, feltéve, ha hagyja. Még őrületes az ellenérdekeltség és a bizalmatlanság, pedig az érdek igazából közös: a polgármesternek és a legszegényebb család gyerekének is érdeke, hogy legyen minőségi oktatás, ami esélyt ad arra, hogy a lakosok képességeiknek megfelelő munkát tudjanak végezni a későbbiekben. Nem vagyok optimista, de nagyon tehetséges gyerekekről van szó, és ha más nem támogatja őket, akkor majd én odaköltözöm, ahogy Orsós János, Derdák Tibor, valamint azok a kiváló munkatársaim, akikkel reggeltől késő estig együtt dolgozunk, majd egymás mellett matracokon, hálózsákokban alszunk. Szóval odamész, és abban a pillanatban igenis van támogatás.
MN: A tanodákhoz kapcsolódó munka mellett a Tollfosztással is van bőven teendő. Nemrég Svájcban is bemutattátok az előadást. Milyen volt a darab külföldi fogadtatása?
BR: Nagyon jó érzés volt az a szakmai igényesség és nyitottság, amellyel a genfi Theater Saint Gervais-ben találkoztunk, ahol a Memoires blessées fesztivál nyitóelőadásaként, valamint egy középiskolások számára rendezett matinén egyaránt bemutatkozhattunk. A srácok is élvezték a profi körülményeket és azt a pozitív energiát, ami hozzásegítette őket ahhoz, hogy az eddigi legjobb körüket fussák a színpadon. A francia feliratok olvashatósága érdekében a darab tempóját át kellett alakítani, amitől viszont korántsem lett lassú vagy unalmas, hanem inkább a részletgazdagsága erősödött meg. Ez a színdarab folyamatosan változik, érik, még mindig van hová fejlődnie. Nagyon fontos visszajelzés volt számunkra a színház igazgatójától, Philippe Macasdartól, hogy kizárólag színházszakmai teljesítményként ismerte el az előadást, és nem szociális vagy cigányügyként tekintett rá. Valódi integrációról akkor beszélhetünk, amikor már nem azt nézik, hogy mi a származásod, és hogy milyen szociális háttérrel rendelkeznek a munkatársaid, hanem a munkád eredményét. Idehaza ez az attitűd még várat magára. Legtöbbször csupán kényszeredett toleranciával fordulnak feléd.
MN: Itthon mikor lesz még látható a Tollfosztás?
BR: A következő előadást - amennyiben megállapodunk a megrendelőkkel - a pécsi POSZT-ra terveztük. Előreláthatólag az Off-programban kapna helyet. A helyzet korántsem egyszerű. Az idei évtől kizárólag a minőségi megjelenés a célunk. Ugyanakkor a színházi szférában minőséget produkálni függetlenként nem olcsó mulatság. Ebből adódóan inkább a nyugat-európai szcénára koncentrálunk.
