Egyik legjobb, mégis méltatlanul háttérbe szorított gyümölcsünk. Szedése szúrós, szezonja rövid, felhasználása sokszínű. Ahány országszeglet, annyi név: a köszméte/pöszméte elnevezés a Tiszántúl északi részére, illetve a Hajdúságra jellemző, míg a piszke a Duna–Tisza közén és a Jászságban terjedt el. Kivétel ez alól a délkelet-alföldi püszke, illetve a Felvidék és a Borsod vidéke, ahol büszkének nevezik. Az egres egyértelműen a Dunántúlon használatos név.
Sokoldalú kulináris felhasználásához gyűjtendő ötletekért leginkább a britekhez érdemes fordulni, ott ugyanis évszázados hagyománnyal bír. Készítenek belőle kompótot és salsát, amit pl. füstölt makréla mellé adnak, keverik tejszínhabba, gyártanak belőle fagylaltot és szörpöt. A franciáknál groseille à maquereau a neve, azaz makrélás bogyó, ami nem az egres – mondjuk a makrélára hajazó – vékony csíkjaira utal, hanem a népszerű elkészítési módra, amikor friss, egész makrélát egres társaságában sütnek meg. De gyakran használja az erdélyi konyha is, húsos ételekhez, sós-édes kombinációkhoz, levesekben. Az alább ajánlott recept alapjául ezúttal is Kövi Pál Erdélyi lakomája szolgált, pontosabban a „Küküllőmenti almaleves” és az annak lábjegyzetében említett egreses alternatíva. Az édes-savanykás krémleves jéghidegen a legfinomabb.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
