Leveses nemzet vagyunk, semmi kétség. Alig akad másik kulináris kultúra, amelyben ugyanekkora leveskultusz uralkodna, és amelyben egy átlagos, hétköznapi ebédnek is elmaradhatatlan része a leves, a nagy, hétvégi családi főzésekről nem is beszélve. Szezonális, tartalmas, gazdaságos, és gyakorlatilag bármiből lehet főzni. A szegénykonyhák és a népi konyhák specialitásai az olyan kőlevesek, amelyeket szinte a semmiből főznek. Egy kis tészta, egy kis krumpli, pár szem ez meg az, és kész is a laktató, meleg táplálék. Az alábbi, gazdagon bővített lebbencsleves nem kimondottan ez a műfaj – jó sok minden kerül bele. Egyrészről tészta, kolbász, szalonna, másrészről spárga, borsó, sárgarépa. Mintha összeházasítanánk a lebbencslevest a tavaszi zöldborsólevessel – a spárga meg aztán tényleg szentségtörés, azonban a jófajtából.
A falusi asszonyok télen-nyáron szépen begyúrták a tésztákat, majd vászonzsákban tartották a kamrában. A lebbencshez vékony, nagy tésztalepedőket nyújtottak, azokat tésztaszárítón szikkasztották – a leveleket pedig meg-meglebegtette, lebbentette a szellő – innen az elnevezés. Hosszú, kimerítő nap után pazar ez a leves, hűvösebb és napsütéses időben is. Gyorsan elkészül, lehet belőle nagy adagot főzni, és bármilyen zöldséget egész nyugodtan bele lehet csempészni. Családi levesezéshez is szeretettel ajánlom. A lebbencstészta csuszatészta néven is fut, ugyanazt fedi.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
