Gasztro

New Yorkban népszokás a sorban állás, a sorhoz való jog talán az alkotmányban is szerepel valahol. De hajnali 5-kor beállni egy pékség elé, hogy a 8 órás nyitás után biztosan jusson a világ legfelkapottabb és/vagy legtúlértékeltebb süteményéből – nos, ez azért még helyi szinten is kirívó esetnek számít. Márpedig nincs olyan nap, hogy Dominique Ansel sohobeli péksége előtt ne kígyózna a cronut-fanatikusok végtelen, hajnali sora.

Az otelló az egyik kedvenc szőlőfajtám, rövid, mindössze néhány hétig tartó szezonjában lehetetlen betelni vele. Leginkább csak úgy, ahogy van, szemezgetve – vicces, ahogy a jellegzetes ízű belső gömböcske kipattan a vastag héjából.

A Gozsdu udvar leginkább turistalátványosság, bár azt a pofátlan lehúzást, ami, mondjuk, a Váci utca vagy a Bazilika környékét jellemzi, nem tapasztalni. Valószínűleg azért, mert kifinomultabbak az itteni módszerek. Itt van mindjárt a vasárnapi ún. kirakodóvásár, amit „budapesti Portobellóként” hirdetnek, és ahol „kellemes zenék mellett válogatott művészek, kézművesek egyedi munkáit, illetve értékes műtárgyakat, régiségeket csodálhat meg az erre nyitott, igényes közönség”.

Idén nyáron már szinte minden piacon kaphatók voltak a különböző színekben pompázó, különleges külsejű és nagyszerű ízű paradicsomfélék. A sárga, hosszúkás, kis lila és fekete koktél, piros-zöld cirmos, aztán tűzpiros ökörszív vagy a nagy kerek narancssárga, ami enyhén mandarinos-citrusos ízjegyeket hordoz, és olyan gyümölcsös, hogy az ember önkéntelenül sárgabarackra vagy datolyaszilvára asszociál.