A paleolit diéta viszonylag fiatal hajtás a különböző étrendi és életmódrendszerek között: kreatívan merített elődeiből, s ezeket számos saját meglátással is gazdagította. Rendkívül komplex szisztémáról beszélünk, ahol egyszerre számos szempontot kell észben tartaniuk az előírások követőinek: például az egyes szénhidrátforrások kapcsán rendre követni kell a glikémiás indexet, ami azt jelenti, hogy az adott táplálék cukortartalmának elfogyasztása milyen gyorsan emeli a vér glükózszintjét. A téma szakirodalma szinte követhetetlenül szerteágazó, ahogy maga a mozgalom is. A neve is megtévesztő, mert a "paleo"-praxist és -elméletet alátámasztó érvek között még mindig gyakran előfordul kőbaltás eleink életmódjára való hivatkozás, ugyanakkor épp ez támadható a legegyszerűbben. Ám a paleodiéta tökéletesen megáll (vagy nem áll meg) akkor is, ha eltekintünk attól, hogy ettek-e az eleink gabonát, hüvelyeseket, s ittak-e tejet a mamutsteak mellé.
| ||
Elődök, boldog ősök
A paleolit étrend kifejlett formájának megjelenését a legtöbben Walter L. Voegtlin 1975-ös Kőkorszaki étrend című könyvének megjelenéséhez kötik, ami annyiban igaz, hogy ez már tartalmazta a mozgalom legfőbb állításait - igaz, nem minden előzmény nélkül. Ezek között szokták emlegetni a hatvanas években a gabona- és tejfogyasztás kapcsán végzett, utólag módszertani alapon is erősen bírált kutatásokat. Először egy bizonyos Curtis Dohan állapított meg olyan összefüggéseket, melyek szerint a dél-csendes-óceáni társadalmakban, ahol gyakorlatilag nem fogyasztanak sem kenyeret, sem tejet, nagyon ritka a szkizofrénia. De ez csak a kezdet volt: utóbb számtalan más betegség esetében tették felelőssé a tej, illetve a gabonafélék fehérjetartalmát. Az ebből következő glutén- és kazeinmentes diéták jelentik valamennyi paleo-irányzat magvát: alaptételnek számít az említett fehérjék káros volta, ám ezt szélesebb értelemben kezelik. Hiába mondják nekik, hogy az emberiségnek csupán elenyésző hányada gluténérzékeny, a paleoelvek szerint a gabonafehérjék bevitele akkor is káros, ha a fogyasztó látszólag tünetmentes. Hasonlóképpen a kazeinbevitel sem azoknál okoz gondot, akik a laktázenzimjük kikapcsolódása miatt amúgy sem emésztik meg, hanem azoknál, akik látszólag problémamentesen fogyasztják a tejet. A tej és tejtermékek, valamint a gabonaalapú ételek (kenyérfélék, tészták, valamint a magyar közétkeztetésben nélkülözhetetlen tarhonya, nokedli) elleni harc kiegészül a cukrok, szénhidrátfélék bevitelének minél szélesebb körű korlátozásával, ami szintén nem új gondolat. Az úgynevezett low-carb (alacsony szénhidrátbevitelre épülő) diéták minimum a hetvenes évek eleje, azaz Martin Atkins gondolatainak elterjedése óta népszerűek, s ezek eredményeiből rengeteget hasznosított a paleoétrend-mozgalom is. De még ennél is mélyebbre mennek vissza azok, akik már kifejezetten a ketogén diéta múlt század eleji elveit propagálják: a magas zsír-, alacsony szénhidráttartalmú (fehérjében bővelkedő) étrendet főképpen a gyermekkori epilepszia kialakulásának meggátolására szorgalmazták - csekély eredménnyel. Az elődök munkásságának sikeres beépítése (mely jól tanulmányozható Loren Cordain magyarra is lefordított könyveiben vagy az irányzat magyar pápája, Szendi Gábor munkáiban) természetesen azzal járt, hogy ez az életreform-mozgalom is gyorsan irányzatokra bomlott. A legradikálisabbak már nyers paleokosztot hirdetnek (mint a meghökkentő portréival is elhíresült Vlad Averbukh, képünkön), mások a házi kedvencek számára hirdetnek paleoétrendet (szerintünk a macskák számára az egér- és énekesmadár-fogyasztásnál semmi sem lehet "paleóbb"), sőt általában vett paleo-pet gondoskodást, mások a paleoalvás mellett teszik le a garast.
Se tejben, se vajban
Mivel a mozgalom nem pusztán holmi diétás irányzat, hanem kész válaszokat ad a civilizációs kihívásokra, s érveit látszólag evolúcióbiológiai tényekből meríti, képviselőire pedig jellemző a gazdagon mért, látszólag tudományos hivatkozás, állításaik rendre vitákat indukálnak. Kritikusaik mindenekelőtt a teória látszólagos történeti-antropológiai, illetve kultúrantropológiai, néprajzi alapjait kezdik ki - alighanem ezek állnak a leggyengébb lábakon. A paleohívők készpénznek veszik, hogy tudjuk, mit ettek eleink úgy 11500 éve, a paleolitkor végén. Természetesen sok húst (amire a csontmaradványok is utalnak), halat, gyümölcsöket, magvakat, gyökereket, gombákat - de gabonát nem, hüvelyeseket sem, és a kevésbé idegen (nem anya-)tejet sem. Csakhogy az ősemberek táplálkozásáról vajmi keveset tudunk - éppen a húsevést leszámítva, mert annak látható nyomai maradtak a leletek között. Szintén nem sok ismeretünk van a korabeli pusztító betegségekről, de némely tekintetben biztosan nincs igazuk a paleohívőknek. Daganatos megbetegedésre vonatkozó jeleket ugyanis már nagyon régi csontleleteken is találtak, s a fogszuvasodás sem manapság jelent meg: az odvas fogak jó 15 ezer évvel ezelőtti léte pedig arra utal, hogy a szénhidrátban gazdag nass sem annyira új keletű lelemény. Ám a hívők szerint pontosan a neolitikum forradalma jelentett komoly csapást az addig egészségesen élő emberiségre - a felelősök pedig a gabonafélék, a tejfogyasztás, no meg az általános bűnbakként kezelt hüvelyesek elterjedése. Tény, hogy számos állatfaj domesztikációja és a letelepedett közösségek valóban kedveztek a járványok kialakulásának, amennyiben ezeket igen nagy részben az állatokról hozzánk átugrott patogének okozták, másrészt terjedésüknek is kedvezett a nagyobb populációkban szokásos szoros együttlét. Azt is készpénznek veszik, hogy az ember genetikai állománya alig változott az elmúlt pár tízezer évben, ám erről meg az evolúcióbiológia gondol egészen mást, éppen az emberi genommal kapcsolatos ismereteink rohamos bővülése nyomán. Ezek szerint (lásd erről: Majmolunk tovább, Magyar Narancs, 2013. november 17.) az emberi faj genetikai állománya folyamatosan módosult az elmúlt sok ezer évben, sőt úgy tűnik, hogy ez éppen a paleolitikum (és egyben a legutóbbi erős Würm-eljegesedés) vége óta gyorsult fel. Márpedig ez aláássa azon megállapítások hitelét, melyek szerint a neolit korban kulmináló (s a korábbi mezolitikumban kezdődő) mezőgazdasági forradalom gyümölcsei szó szerint mérgezőek voltak, és jórészt ezeknek tulajdoníthatók a civilizációs betegségek. A paleoétrend-mozgalom hívei szerint papíron igaz ugyan, hogy egyre tovább élünk, ám e hosszú élet mind nagyobb részét töltjük betegen, ráadásul olyan kórok terheit nyögve, melyek kialakulási kockázata jelentősen csökkenthető volna, ha a csak általuk is jóváhagyott táplálkozási metódusokat követnénk. Ezek szerint csak semmi kenyér, tészta, gabona, krumpli, tej, tejtermék, hüvelyesek, finomított cukrok és sajtolt (növényi) olajok! Ezzel szemben jöhet a hal minden formában, a húsok (de csak paleolit módon táplált állattól - a kukoricán tartott disznó és csirke nem!), a gyümölcsök, a magvak, a gyökerek, a tojás, a gombák, de a legtöbb zöldség kerülendő. A gond csupán az, hogy néhány egyoldalúan kezelt és számos ellenpéldával megtámadható vizsgálaton kívül semmi sem támasztja alá a "teoretikusok" tilalmi listáját. Például Szendi Gábor könyveiben (róla lásd: Hogy jó húsban legyünk, Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.) a tej- és gluténbevitellel kapcsolatba hozott betegségek sora olyan hosszú (a cukorbetegségtől, a szív- és érrendszeri tüneteken át a daganatos betegségekig, a hajhullásig, az autoimmun tünetekig és az autizmusig), hogy csodáljuk, miért nem halt ki már régen a tejen és kenyéren élő emberiség. De miért is halt volna ki? Egyetlen vizsgálati eredmény sem támasztja alá, hogy a tej- és gabonafélék fehérjéi efféle általános, az egész szervezetet elsorvasztó mérgek volnának. Más kérdés, hogy a mozgalom számos felvetését illik komolyan venni: például amit az ómega-3 zsírsavak vagy éppen a napfény és vele a D-vitamin-termelés kedvező hatásáról vallanak, vagy amit a sómegvonás kétséges hasznairól, illetve a mindent eluraló koleszterinpara kapcsán írnak, bár attól tartunk, mindenképpen darázsfészekbe nyúl, aki ez utóbbi kapcsán vitába bocsátkozik.
Nincs szerencséje a mozgalomnak a kortárs, többé-kevésbé elzárt közösségekre, a "természeti népekre" (például sarkköri inuitok, csendes-óceáni kitavák) való hivatkozás tekintetében sem. Egyrészt az ő egészségügyi markereiket kissé önkényesen szokták értékelni, másrészt megkérdőjelezhető eljárás a némely tekintetben kedvező eredményeket kizárólag a táplálkozásban mutatkozó különbségekre visszavezetni. Könnyen lehet, hogy ezek kialakulását számos olyan civilizációs faktor segítette elő, melyek erősebben függenek össze a modern társadalmak magas fokú urbanizáltságával és az erőszakos tájformálás eredményeként kialakuló emberi környezettel. Az pedig kapásból látható, hogy a természeti népek táplálékbeszerzésük során olyan metódusokat követnek (akár sok közöttük a szívbeteg, a diabéteszes, a daganatos, a szkizofrén stb., akár nem), melyeket még a paleolit étrend sem tud és nem is akar utánozni. A természeti népek nem fogyasztanak olyan táplálékokat, melyek helyben nem beszerezhetők - a paleolit metódusban éppen hogy fontos szerepet játszanak a távoli tájak készítményei (a növényi olajok kiváltására javallott kókuszzsírtól a finomított cukrot helyettesítő nyírfacukorig), ahogy a déligyümölcsök fogyasztását sem tiltják. Ehhez hasonlóan a szezonalitás elvét sem nagyon tartja be a paleoétrend, miként általában a nyugati ember is magasan tesz arra, hogy amit eszik, az száz éve is az asztalára került volna-e ugyanabban az évszakban. Noha a Trobriand-szigetek egyikén élő kitavák között végzett kutatások (melyek a svéd Staffan Lindeberg vezetésével zajlottak) az adott népesség sok tekintetben jó egészségi állapotát konstatálták, no meg azt, hogy hiányoznak körükből a civilizációs betegségek, mindez magas csecsemő- és gyermekhalandósággal és nem túl magas várható élettartammal párosul.
Ha ennek az okait nézzük, akkor látható, hogy egy részük alátámasztja a paleoteoretikusok meglátásait (épp ott, ahol amúgy is összecsengenek a modern dietetika és orvostudomány vélekedéseivel), máshol viszont túl is mutatnak azon. A kitavák között ugyanis általános a túlsúly hiánya, a magas fizikai aktivitás, a napon való gyakori tartózkodással is összefüggő, figyelemre méltóan magas D-vitamin-szint. A zöldségek és gyümölcsök jelentős szerepet töltenek be a napi táplálékbevitelben, és a halfogyasztás miatt látható az ómega-3 zsírsavak jótékony hatása. És ott az alacsony szintű telítettzsírsav-bevitel is, amit a kókusz-, illetve halzsírban gazdag napi menüjük tesz teljessé. Ha ezt a listát komolyan vesszük, akkor látható, hogy életesélyeink megváltoztatásához néha sok, néha meg nem is elég az, amit a paleolit étrend javasol. Nem kétséges ugyanakkor, hogy másfajta diétákhoz hasonlóan a visszafogott és rendszeres étkezés eme formája sikeres is lehet természetszerűen korlátozott céljaink elérésére - ahogy számtalan példa igazolja is.
Csak éppen fölösleges volna azt hinni, hogy a paleomódszer önmagában holmi csodaszer, és az sem biztos, hogy a héjában sült krumplit, a sóletet vagy a tehéntúrót is ki kéne dobnunk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben.
