Hullámpalás, sörkertpados kocsmáról van szó, igen nyomott árakkal, utasok helyett törzsvendégekkel, akik szinte egytől egyig kiszuperált sportolónak látszanak. De az igazi meglepetést az jelenti, hogy konyha is van, pár száz forintért sertéspörköltet, gulyást, milánói makarónit kínálnak. Meg tarhonyát. Egyébként úgy tűnik, hogy a Manó büfének nagyobb a forgalma, mint a vasútállomásé" - írtuk, s eszünkbe sem jutott, hogy a közelben másféle vendéglátás is létezik.
Igaz, hogy "Rendező" zuglói oldala, a párhuzamosan futó Szőnyi út indusztriálisból hirtelen családi házas övezetté változik, ám legmerészebb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaki ide álmodik szállodát. A Hotel Szőnyi nem csillagot rúgó egykori munkásszálló, nem is a nagypapa barackosába telepített penzió - inkább olyan, "jellegzetes" magyar szálloda, ami a belvárosba ugyanúgy túlzás, mint ide, az isten háta mögé, csak épp más miatt. Az étterem teljesen önálló egység, nem kell átvágni hallon, benne a turistabusz népén és csomagjain - utcáról nyílik. A berendezésre nyomban rámondjuk, hogy modern, de néhány nap múltán legfeljebb arra emlékszünk, hogy a lámpatest olyan, mintha összeragadt szappanbuborékokból lenne. A kiszolgálás fegyelmezett, a sütőtökpüré-leves (540 Ft) híg, hiába pakolták tele tökmaggal, a juhtúrós sztrapacska (1300 Ft) értékelhetetlen.
A "nemzeti színekben pompázó" jércemellfilével, házi burgonyafánkkal (2200 Ft) tizenkilencre húzunk étlapot. Tényleg piros-fehér-zöld, spenótágyon hever két, sajttal és aszalt paradicsommal töltött húsbatyu, jóindulattal nemzeti színű, de inkább olasz, mint magyar. Higgyék el, nagyon jólesik! A hús omlós, a spenót és a sajtos belsőség különleges hatást kelt, a burgonyafánk ropog, mint a kandallóban a tűzifa, szó sincs olajozottságról. Milyen kár, hogy a gesztenyepürével (670 Ft) visszatérünk a normális kerékvágásba!
