Interjú

„A szeretet nehéz”

Lakatos Márk stylist

Interaktív

Az ország kedvenc stylistja, de egyéb területeken is dolgozik: látványtervező, blogger, jelen van a bulvártól a szuperprodukciókon át az underground színtérig. Mindezek mellett a vendéglátás is vissza-visszatér az életébe.

Magyar Narancs: Aki sok mindent csinál, az eleve gyanús. A színház például hogy került az életedbe?

Lakatos Márk: Három meghatározó, egymást váltó terület van az életemben, a vendéglátás, a stílus és a színpad. A gasztronómia a születésemtől fontos, a nagyszüleim miatt. Egyikük kocsmáros volt, a másik halsütőt működtetett, egyik nagymamám a Bambiban dolgozott, ő volt az egyik nagy kontyos pincérnő. A ruhák, illetve a belőlük fakadó karakterépítés ott van már az első emlékeimben is: már az óvó néniket is mindenféle jelmezekbe képzeltem bele. De emlékszem kétéves koromból egy piros csillogó gumicsizmámra is, és arra, amint a nagymamám kaktuszának bemutattam, hisz’ vele, miután egy délután vállon szúrt, bensőséges spirituális viszonyba kerültem. Vagy harminc évvel később aztán beszereztem egy magas sarkú piros lakk Gucci csizmát, parádézni a New York-i Metropolitan Museum Camp-kiállításán. És akkor egy tárlóban szembejött ugyanez az igazi ikonikus darab. Úgy éreztem, megérkeztem! Az ilyen összecsengések rendszerezik, rendezik az élete­met. Mindig is öltöztettem anyától a barátaimig mindenkit. Emlékszem, egyszer a húgomnak hulahoppkarikákból barokk abroncsot készítettem, és köteleztem, hogy abban vonuljon a lakótelepi lakásunk előszobájában. Nem fért el, fennakadt a fogason. Szakmám szerint aztán idegenforgalmi szakember lettem, de a véletlen az utamba sodorta Gryllus Dorkát és Nagy Ervint. És egyszer csak stylisttá váltam. De maga a színház is a gyerekkorom óta velem van. Négyévesen vittek el először az Operába. Lenyűgözött. Emlékszem, ott dobogott bennem: egyszer majd itt szeretnék dolgozni! A színészet eleinte hobbim volt, Ervinnel együtt játszottunk 17–18 éves korunkban az Egyetemi Színpadon, majd a Szkénében is. A Műegyetemen akkoriban működő R Stúdióban játszottam Beckettet, Dürrenmattot, a gimnáziumban pedig színjátszó versenyeket rendeztem, Picasso képeiből szürrealista drámát készítettünk, meg Ionescót játszottunk. Mindig az abszurd, illetve a barokk opera világa vonzott, a stilizált közeg. A stylistmunkák hozták aztán a filmet az életembe, így csinálhattam meg például Fazekas Csabával a Swinget, vagy Mészáros Mártával az Aurora Borealis bizonyos szereplőinek a stylingját. És igen, jöttek jelmeztervezői munkák az Operaházban, és rengeteget dolgoztam Ladányi Andreával is. Összeérnek a dolgok. Persze a vágyak sokszor nem úgy teljesülnek, ahogy várnánk. A Covid előtt például a New York Fashion Week alatt megnéztem a Broadwayn a Chicagót. De jó lenne ezt megcsinálni, gondoltam. Aztán nemrég felhívott Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, hogy van egy titkos terve velem. Épp idén nyárra tervezi a Chicagót a Szegedi Szabadtérin, kezdte. Aztán úgy folytatta, hogy „a jelmezek megvannak. Vadabb tervem van: azt szeretném, ha te lennél a konferanszié!” Így hát Nagy Ervinnel 25 év után újra egy színpadon állunk majd. Hogy aztán mi lesz, nem tudom. Néha azt érzem, mind a három terület egyformán jelen van a spirituális életfeladataim között, és nem én irányítom, mi kerül előre.

MN: Mégis mi vagy elsősorban?

LM: Magamat örök outsiderként aposztrofálom, akinek mottója a híres Woody Allen-mondás. Hogy nem lenne olyan klubban tag, ahová befogadnák. Ez egyfajta átjáró szerep. Mert engem a kultúra mindig a maga teljességében érdekelt: az underground ugyanannyira, mint az elit- vagy a popkultúra. Ám a három Megasztárral becsöppentem a main­streambe, és az emberek elsősorban onnan ismernek. A közönségnek én a sokakat idegesítő, másokat szórakoztató, nagyhangú, meleg paradicsommadár vagyok. De hogy például filmesztétika szakon végeztem Pécsett, már nem tudják. Sokszor kérdezik, ez zavar-e. Nincs, ami zavarjon. Ha kicsit is reálisan nézzük a világot, akkor azt látjuk, a többség nem tud mit kezdeni a rétegzettséggel. Ha valaki nem egyfajta, akit nem lehet egyértelműen felcímkézni, az nehezen emészthető. De én, talán félelemből is, sosem tudtam csak egyetlen dologra feltenni az élete­met. Talán ha felvesznek a Színművészetire… Mert úgy érzem, a színészet lehetett volna ilyen.

MN: Miért kellene magunkat szándékosan leszűkíteni?

LM: A fene se tudja. Mindig sok dolog érdekelt. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet a kathakali színházi táncról. Ide háromévesen adják be a gyerekeket, akik egyféle színpadi nyelvet tanulnak, és ezt elzártan élve tökéletesítik egy életen át. Annyira lenyűgöző volt. De én tényleg az ellentétes pólus vagyok. És talán több mindenhez van is tehetségem. De ne hidd, hogy csak a mainstream ellenálló.

A magaskultúra hierarchiája is megdöbbent. Fel sem tételezik, hogy egy tévés arc is képben van, mondjuk a Don Giovanniról. De elfogadom, hogy a bulvár és a kereskedelmi televízió erős lenyomatot ad az emberről. Ha belekerülsz, vállalod a rizikót, hogy ezzel a képpel azonosítanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.