Interjú

„A szeretet nehéz”

Lakatos Márk stylist

Interaktív

Az ország kedvenc stylistja, de egyéb területeken is dolgozik: látványtervező, blogger, jelen van a bulvártól a szuperprodukciókon át az underground színtérig. Mindezek mellett a vendéglátás is vissza-visszatér az életébe.

Magyar Narancs: Aki sok mindent csinál, az eleve gyanús. A színház például hogy került az életedbe?

Lakatos Márk: Három meghatározó, egymást váltó terület van az életemben, a vendéglátás, a stílus és a színpad. A gasztronómia a születésemtől fontos, a nagyszüleim miatt. Egyikük kocsmáros volt, a másik halsütőt működtetett, egyik nagymamám a Bambiban dolgozott, ő volt az egyik nagy kontyos pincérnő. A ruhák, illetve a belőlük fakadó karakterépítés ott van már az első emlékeimben is: már az óvó néniket is mindenféle jelmezekbe képzeltem bele. De emlékszem kétéves koromból egy piros csillogó gumicsizmámra is, és arra, amint a nagymamám kaktuszának bemutattam, hisz’ vele, miután egy délután vállon szúrt, bensőséges spirituális viszonyba kerültem. Vagy harminc évvel később aztán beszereztem egy magas sarkú piros lakk Gucci csizmát, parádézni a New York-i Metropolitan Museum Camp-kiállításán. És akkor egy tárlóban szembejött ugyanez az igazi ikonikus darab. Úgy éreztem, megérkeztem! Az ilyen összecsengések rendszerezik, rendezik az élete­met. Mindig is öltöztettem anyától a barátaimig mindenkit. Emlékszem, egyszer a húgomnak hulahoppkarikákból barokk abroncsot készítettem, és köteleztem, hogy abban vonuljon a lakótelepi lakásunk előszobájában. Nem fért el, fennakadt a fogason. Szakmám szerint aztán idegenforgalmi szakember lettem, de a véletlen az utamba sodorta Gryllus Dorkát és Nagy Ervint. És egyszer csak stylisttá váltam. De maga a színház is a gyerekkorom óta velem van. Négyévesen vittek el először az Operába. Lenyűgözött. Emlékszem, ott dobogott bennem: egyszer majd itt szeretnék dolgozni! A színészet eleinte hobbim volt, Ervinnel együtt játszottunk 17–18 éves korunkban az Egyetemi Színpadon, majd a Szkénében is. A Műegyetemen akkoriban működő R Stúdióban játszottam Beckettet, Dürrenmattot, a gimnáziumban pedig színjátszó versenyeket rendeztem, Picasso képeiből szürrealista drámát készítettünk, meg Ionescót játszottunk. Mindig az abszurd, illetve a barokk opera világa vonzott, a stilizált közeg. A stylistmunkák hozták aztán a filmet az életembe, így csinálhattam meg például Fazekas Csabával a Swinget, vagy Mészáros Mártával az Aurora Borealis bizonyos szereplőinek a stylingját. És igen, jöttek jelmeztervezői munkák az Operaházban, és rengeteget dolgoztam Ladányi Andreával is. Összeérnek a dolgok. Persze a vágyak sokszor nem úgy teljesülnek, ahogy várnánk. A Covid előtt például a New York Fashion Week alatt megnéztem a Broadwayn a Chicagót. De jó lenne ezt megcsinálni, gondoltam. Aztán nemrég felhívott Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, hogy van egy titkos terve velem. Épp idén nyárra tervezi a Chicagót a Szegedi Szabadtérin, kezdte. Aztán úgy folytatta, hogy „a jelmezek megvannak. Vadabb tervem van: azt szeretném, ha te lennél a konferanszié!” Így hát Nagy Ervinnel 25 év után újra egy színpadon állunk majd. Hogy aztán mi lesz, nem tudom. Néha azt érzem, mind a három terület egyformán jelen van a spirituális életfeladataim között, és nem én irányítom, mi kerül előre.

MN: Mégis mi vagy elsősorban?

LM: Magamat örök outsiderként aposztrofálom, akinek mottója a híres Woody Allen-mondás. Hogy nem lenne olyan klubban tag, ahová befogadnák. Ez egyfajta átjáró szerep. Mert engem a kultúra mindig a maga teljességében érdekelt: az underground ugyanannyira, mint az elit- vagy a popkultúra. Ám a három Megasztárral becsöppentem a main­streambe, és az emberek elsősorban onnan ismernek. A közönségnek én a sokakat idegesítő, másokat szórakoztató, nagyhangú, meleg paradicsommadár vagyok. De hogy például filmesztétika szakon végeztem Pécsett, már nem tudják. Sokszor kérdezik, ez zavar-e. Nincs, ami zavarjon. Ha kicsit is reálisan nézzük a világot, akkor azt látjuk, a többség nem tud mit kezdeni a rétegzettséggel. Ha valaki nem egyfajta, akit nem lehet egyértelműen felcímkézni, az nehezen emészthető. De én, talán félelemből is, sosem tudtam csak egyetlen dologra feltenni az élete­met. Talán ha felvesznek a Színművészetire… Mert úgy érzem, a színészet lehetett volna ilyen.

MN: Miért kellene magunkat szándékosan leszűkíteni?

LM: A fene se tudja. Mindig sok dolog érdekelt. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet a kathakali színházi táncról. Ide háromévesen adják be a gyerekeket, akik egyféle színpadi nyelvet tanulnak, és ezt elzártan élve tökéletesítik egy életen át. Annyira lenyűgöző volt. De én tényleg az ellentétes pólus vagyok. És talán több mindenhez van is tehetségem. De ne hidd, hogy csak a mainstream ellenálló.

A magaskultúra hierarchiája is megdöbbent. Fel sem tételezik, hogy egy tévés arc is képben van, mondjuk a Don Giovanniról. De elfogadom, hogy a bulvár és a kereskedelmi televízió erős lenyomatot ad az emberről. Ha belekerülsz, vállalod a rizikót, hogy ezzel a képpel azonosítanak.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.

Egy mondat a zsarnokságtól

Szabó László volt már a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke, helyettes államtitkár, az MTVA alelnöke, és mivel önéletrajza szerint még igazolt labdarúgó is, bátran kijelenthetjük, hogy a kommunikációs szakember korunk hőse.

A világ sportfőországa

Kedd reggel kinyitottuk a cseh sajtót (komolyan: a magyart hiába), és azt láttuk, hogy rólunk van szó megint. „Putyin odacsapott?” – teszi fel például a kérdést már főcímében Csehország legolvasottabb fóruma, az idnes.cz.