Interjú

„A szeretet nehéz”

Lakatos Márk stylist

Interaktív

Az ország kedvenc stylistja, de egyéb területeken is dolgozik: látványtervező, blogger, jelen van a bulvártól a szuperprodukciókon át az underground színtérig. Mindezek mellett a vendéglátás is vissza-visszatér az életébe.

Magyar Narancs: Aki sok mindent csinál, az eleve gyanús. A színház például hogy került az életedbe?

Lakatos Márk: Három meghatározó, egymást váltó terület van az életemben, a vendéglátás, a stílus és a színpad. A gasztronómia a születésemtől fontos, a nagyszüleim miatt. Egyikük kocsmáros volt, a másik halsütőt működtetett, egyik nagymamám a Bambiban dolgozott, ő volt az egyik nagy kontyos pincérnő. A ruhák, illetve a belőlük fakadó karakterépítés ott van már az első emlékeimben is: már az óvó néniket is mindenféle jelmezekbe képzeltem bele. De emlékszem kétéves koromból egy piros csillogó gumicsizmámra is, és arra, amint a nagymamám kaktuszának bemutattam, hisz’ vele, miután egy délután vállon szúrt, bensőséges spirituális viszonyba kerültem. Vagy harminc évvel később aztán beszereztem egy magas sarkú piros lakk Gucci csizmát, parádézni a New York-i Metropolitan Museum Camp-kiállításán. És akkor egy tárlóban szembejött ugyanez az igazi ikonikus darab. Úgy éreztem, megérkeztem! Az ilyen összecsengések rendszerezik, rendezik az élete­met. Mindig is öltöztettem anyától a barátaimig mindenkit. Emlékszem, egyszer a húgomnak hulahoppkarikákból barokk abroncsot készítettem, és köteleztem, hogy abban vonuljon a lakótelepi lakásunk előszobájában. Nem fért el, fennakadt a fogason. Szakmám szerint aztán idegenforgalmi szakember lettem, de a véletlen az utamba sodorta Gryllus Dorkát és Nagy Ervint. És egyszer csak stylisttá váltam. De maga a színház is a gyerekkorom óta velem van. Négyévesen vittek el először az Operába. Lenyűgözött. Emlékszem, ott dobogott bennem: egyszer majd itt szeretnék dolgozni! A színészet eleinte hobbim volt, Ervinnel együtt játszottunk 17–18 éves korunkban az Egyetemi Színpadon, majd a Szkénében is. A Műegyetemen akkoriban működő R Stúdióban játszottam Beckettet, Dürrenmattot, a gimnáziumban pedig színjátszó versenyeket rendeztem, Picasso képeiből szürrealista drámát készítettünk, meg Ionescót játszottunk. Mindig az abszurd, illetve a barokk opera világa vonzott, a stilizált közeg. A stylistmunkák hozták aztán a filmet az életembe, így csinálhattam meg például Fazekas Csabával a Swinget, vagy Mészáros Mártával az Aurora Borealis bizonyos szereplőinek a stylingját. És igen, jöttek jelmeztervezői munkák az Operaházban, és rengeteget dolgoztam Ladányi Andreával is. Összeérnek a dolgok. Persze a vágyak sokszor nem úgy teljesülnek, ahogy várnánk. A Covid előtt például a New York Fashion Week alatt megnéztem a Broadwayn a Chicagót. De jó lenne ezt megcsinálni, gondoltam. Aztán nemrég felhívott Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, hogy van egy titkos terve velem. Épp idén nyárra tervezi a Chicagót a Szegedi Szabadtérin, kezdte. Aztán úgy folytatta, hogy „a jelmezek megvannak. Vadabb tervem van: azt szeretném, ha te lennél a konferanszié!” Így hát Nagy Ervinnel 25 év után újra egy színpadon állunk majd. Hogy aztán mi lesz, nem tudom. Néha azt érzem, mind a három terület egyformán jelen van a spirituális életfeladataim között, és nem én irányítom, mi kerül előre.

MN: Mégis mi vagy elsősorban?

LM: Magamat örök outsiderként aposztrofálom, akinek mottója a híres Woody Allen-mondás. Hogy nem lenne olyan klubban tag, ahová befogadnák. Ez egyfajta átjáró szerep. Mert engem a kultúra mindig a maga teljességében érdekelt: az underground ugyanannyira, mint az elit- vagy a popkultúra. Ám a három Megasztárral becsöppentem a main­streambe, és az emberek elsősorban onnan ismernek. A közönségnek én a sokakat idegesítő, másokat szórakoztató, nagyhangú, meleg paradicsommadár vagyok. De hogy például filmesztétika szakon végeztem Pécsett, már nem tudják. Sokszor kérdezik, ez zavar-e. Nincs, ami zavarjon. Ha kicsit is reálisan nézzük a világot, akkor azt látjuk, a többség nem tud mit kezdeni a rétegzettséggel. Ha valaki nem egyfajta, akit nem lehet egyértelműen felcímkézni, az nehezen emészthető. De én, talán félelemből is, sosem tudtam csak egyetlen dologra feltenni az élete­met. Talán ha felvesznek a Színművészetire… Mert úgy érzem, a színészet lehetett volna ilyen.

MN: Miért kellene magunkat szándékosan leszűkíteni?

LM: A fene se tudja. Mindig sok dolog érdekelt. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet a kathakali színházi táncról. Ide háromévesen adják be a gyerekeket, akik egyféle színpadi nyelvet tanulnak, és ezt elzártan élve tökéletesítik egy életen át. Annyira lenyűgöző volt. De én tényleg az ellentétes pólus vagyok. És talán több mindenhez van is tehetségem. De ne hidd, hogy csak a mainstream ellenálló.

A magaskultúra hierarchiája is megdöbbent. Fel sem tételezik, hogy egy tévés arc is képben van, mondjuk a Don Giovanniról. De elfogadom, hogy a bulvár és a kereskedelmi televízió erős lenyomatot ad az emberről. Ha belekerülsz, vállalod a rizikót, hogy ezzel a képpel azonosítanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.