Az ajánlat meglepő: Martin Wanda és Martin Gábor képeit több mint 40 év választja el és majdnem kétezer kilométer. „Mégis mindkettő szinte ugyanarról mutat be érzékeny társadalomábrázolást, még ha egy szűk szubkulturális közegben is” – írják a kiállítás bevezetőjében. Az csak később esik le, hogy épp a szubkulturális közeg nem stimmel.
Békéscsaba, London, időgép
Martin Wanda a 2010-es évek londoni fiataljait fényképezte, majd e képeket az édesapja hetvenes években készült, békéscsabai fiatalokat ábrázoló képeivel állította a párhuzamba. A végeredmény azért döbbenetes, mert két ennyire különböző várost csak véletlenül vagy – ahogy Martinék esetében – sorsszerűen lehet egymás mellé állítani. És akkor még nem is beszéltünk az időről. A hetvenes évek végén a békéscsabai fiatalok legfeljebb a Neoton Famíliával, Szűcs Judittal a keményebbek a Piramissal meg a P. Mobillal „szubkulturálódhattak”. Ugyanekkor Londonban (de még a legsötétebb brit bányászvárosokban is) már a punk is kiment a divatból, és cikinek számított a Rolling Stones, a Pink Floyd, a Deep Purple. Nagyjából az összes olyan „nyugati” zene, amit akkoriban hallani lehetett idehaza.
„Békéscsaba olyan zavaros képlet, amilyent keresve se lehet találni a mai Magyarországban. Sokkal inkább agrárváros, mint például Szeged s agrárlakossága szívósabban őrzi paraszthagyományait. A nagyipar viszont olyan lüktetést olt életébe, amilyent egyetlen alföldi városunkban sem tapasztalhatunk”. Féja Géza 1937-ben írta ezt Viharsarok című szociográfiájában. Martin Gábor negyven évvel későbbi képein nem nagyon őrzik a paraszthagyományt, inkább a nagyipari lüktetés érhető tetten. Az is csak felszínesen. A fotókon látható, és láthatóan szórakozni vágyó fiatalok csak elvileg a leendő munkásosztály reménységei, viszont csak elvileg tükröződik vissza róluk a kelet-európai reménytelenség is. Ám ezt ilyen határozottan csak most, több mint negyven évvel később lehet kijelenteni. Amikor Martin Gábor képei Martin Wanda képeivel együtt vannak kiállítva. De mielőtt szabadjára engednénk az ifjúság édes madarát, érdemes utánajárni a tényeknek.
Életképek egy élhető városból
Ha találomra felütjük a Békés Megyei Néplap 45 évvel ezelőtt megjelent, augusztusi számait, szinte minden napra jut egy Martin Gábor fotó. A lökösházi tanácselnök köszönti a 100 éves Sinógli Istvánnét; Gyulán, a megyei kórház izotóplaboratóriumában automatikus mintaváltót állítottak üzembe; Battonyán 1500 négyzetméter szőnyeget szőnek; Épülő szövetkezeti lakások Csorváson. Reggelig sorolhatnánk a képaláírásokat, de ennyiből is kitűnik, hogy a kiállítási anyag születésének idején Martin Gábor főállásban a megyei napilap fotósa volt – huszonévesen. Addigra már a kisujjában volt a szakma. 14 évesen kezdett fényképezni, már az érettségi után reklámfotósként helyezkedett el egy mezőgazdasági gépeket gyártó vállalatnál, ahol a cég termékeit kellett fotóznia a traktortól a kukoricabetakarító-adapterig. Ma is úgy véli, hogy arra nagyon jó volt ez a munka, hogy megismerje a fotográfus szakma finomságait, a professzionális nyersanyagok használatát, a nyomdai előkészítést. Később a Magyar Televízió híradójának készített mozgóképeket 16 mm-es filmre, de jobban érdekelték az állóképek. Elvégezte az újságíró iskolát Budapesten, a Békés Megyei Népújsághoz Szolnok érintésével került, egy évig az ottani megyei lapnak is dolgozott.
Mint mondja, a kiállított képek többsége nem a riporteri munkája során készült, hanem kíváncsiságból, saját célra. Akkoriban főleg azokat a helyeket kereste fel autonóm fotósként, amelyek őt is érdekelték, ahová a fiatalok is jártak. „Nagyon bekorlátozták, hogy hol milyen zenék hangozhatnak el, milyen koncertek lehetnek. A külföldi zenéket pedig nyilvános helyen szinte kizárólag a diszkóklubokban lehetett hallani, valószínűleg azért, mert az akkori diszkósoknak nagyobb mozgásterük volt, mint a koncertező zenekaroknak, őket nem annyira vegzálták a hatóságok” – mondja. Visszaemlékezéséből az cseng ki, hogy Békéscsabán az ifjúsági szórakoztatás terén elsősorban a dj-knek (ahogy akkoriban nevezték, lemezlovasoknak) állt a zászló, ők voltak, akik meg tudták szerezni a legújabb zenéket; ezek főképp slágerek voltak, a diszkóban mégsem játszhattak Emerson Lake & Palmert. De Martin Gáborban nemcsak az ifjúkori kíváncsiság munkált, hanem a város iránt érzett szeretet is. „Békéscsaba már akkor is élhető város volt” – jegyzi meg, és szavaiból olyan település körvonalazódik, ami teljesen eltér az alföldi városról kialakult sztereotípiáktól. Az emberek nem zárkóztak be, országos szinten is értékelhető kulturális programok voltak, ráadásul ez volt a békéscsabai labdarúgás aranykora is. A kiállításon is hangsúlyt kap az a tizenegy portré, amelyen a helyi lila-fehér aranycsapat tagjai láthatók. Az viszont nem mondható el az akkori csabai fiatalokról, hogy teljesen homogén társaság lett volna. „Voltak az »úrigyerekek«, akik a Balassi Művelődési Központba jártak – nemcsak rendezvényekre, hanem például tánciskolába is, és voltak a munkásfiatalok, akik keményebb kalandokra vágytak. Ők a Melósba jártak, ami a munkásotthon kultúrháza volt. A kiállított képek zöme itt készült. És volt még a téglagyárnak is egy kultúrotthona, de az már olyan volt, hogy oda nem nagyon mertem fényképezőgéppel elmenni…”
Martin Gábor a nyolcvanas években önállósította magát: reklámfotó-stúdiót nyitott Békéscsabán, a környék nagy cégei számára készített plakátokat, prospektusokat, naptárakat és egyéb kiadványokat – a nyomdakész kivitelig. Mellette több albuma is megjelent, számos kiállítása volt. „Nevéhez fűződik egy új fényképkidolgozási formanyelv létrehozása, melynek révén egy acélmetszethez, rézkarchoz hasonló finom grafikai jellegű struktúra keletkezik” – olvasható 1998-ban megjelent Lélekfények című albumának előszavában.
„Úgy gondolom, hogy amit érdekesnek találtam, amit el akartam mondani, azt elmondtam, és most már csak ismételném magam” – jegyzi meg, amikor arról kérdezzük, szokott-e még fényképezni. A digitális korszakba éppenhogy belekóstolt, de az nem inspirálta túlságosan. Elégedett ember, amit békéscsabaiként el lehetett érni a fotográfus-szakmában, azt elérte; mint mondja, egyedül azt sajnálja, hogy a szocializmus idején nem volt arra lehetősége, hogy külföldre utazzon és próbáljon szerencsét. Erre a sors a lányát szemelte ki.
A rock and rollig és még tovább
Martin Wanda 18 éves koráig élt Békéscsabán, és nem igazán vonzotta a kiállítás képein is látható „rock and roll életforma”. Inkább a tanulásra figyelt, hidegen hagyta a pörgés, a szertelenség. A misztikus-romantikus dolgokért volt oda, festő szeretett volna lenni, a preraffaeliták voltak a kedvencei. De a fényképezés is vonzotta, bár ehhez kellett az is, hogy közel legyen a tűzhöz. „Apa nyomta a kezembe az első fényképezőgépemet, amikor 16 éves koromban nyaralni mentem édesanyámmal, én pedig egyből beleszerettem a fotózásba. Más lapra tartozik, hogy később épp apa volt az, aki megpróbált lebeszélni róla. Azt mondta, keressek magamnak »rendes« állást” – jegyzi meg. Természetesen nem fogadta meg a tanácsot. Gimnázium után a Moholyi-Nagy László Művészeti Egyetem (MOME) fotográfus szakára felvételizett. Nem vették fel elsőre, így az ELTE Bölcsészkarát végezte el filmélmélet-esztétika szakon, egyúttal rájött arra, hogy este tíz után is van élet: zenekarokat fotózott, meg minden mást, ami ezzel a világgal összefügg. Mire felvették a MOME-ra, rutinos fotósként kezdhette tanulmányait. Kapóra jött neki, hogy az első lakótársa egy divattervező volt, neki is készített képeket. „Szép lassan belekeveredtem a divatfotózás világába, pedig annyira nem is érdekelt. Kezdetben a saját kis szürreális világomat szerettem volna megteremteni, elsősorban önarcképeket csináltam, mert annyira szégyellős voltam, hogy nem mertem más embereket fotózni. Az viszont tény, hogy az a festői világ, amit igyekeztem megteremteni, az teljes mértékben passzolt a divatfotózáshoz” – emlékszik vissza a kezdetekre.
A folytatásban viszont az döntött, hogy Erasmus-ösztöndíjjal három hónapra kijutott Londonba, és onnantól kezdve nem volt számára kérdés, hogy a mesterszakot ott végezze – immár divatfotó szakon. Ez azonban nem jelentett útlevelet, ahhoz, hogy ebből éljen meg odakint, pláne nem a befutáshoz. Wandának a tehetsége mellett azért sikerült kint maradnia és megélnie a fotográfiából, mert képes volt éveket várni, és közben minden követ megmozgatni, hogy felfedezzék. Ma már sikeres divatfotós vált, de dolgozik lemezkiadóknak is. Modellje volt Iggy Pop, Sean Lennon vagy épp az idei Sziget talán leginkább lenyűgöző jelensége, Aurora. A tekintetben szerencsés, hogy munkája nem jár önfeladással, mivel vannak saját művészi projektjei is. „Végigjártam mindazon stációkat, amiket kiköltöző magyarok végigjárnak. Kezdetben egy nagyon lepukkant házban éltem, nyolcan használtuk a fürdőszobát és a konyhát. De voltam bolti eladó is, később meg asszisztens különféle fotózásokon. Ezzel párhuzamosan bővítettem a portfoliómat, de nagyon hamar rájöttem, hogy lehetek én állati jó és szupertehetséges, valahogy ezt el is kell juttatni az emberekhez, ami sokkal nehezebb” – emlékszik vissza Martin Wanda, aki nagyon hamar megtanulta, hogy megállás nélkül kell pályázni, jelentkezni, e-maileket küldözgetni, jelen lenni. Sok-sok száz levelet küldött el évekig, és nem esett kétségbe, nem adta fel, ha nem kapott választ. „Három-négy év biztosan kellett ahhoz, hogy az első jó munkáim elkezdjenek bejönni” – jegyzi meg, bár a karrierjében nem volt valamiféle robbanás, kifejezetten olyan munka, amely az áttörést jelentette volna, inkább fokozatosan alakultak a dolgok. „Ha mégis ki kellene emelni egyvalamit, akkor azt a francia divatfotóügynököt említeném, akit szintén én kerestem meg, ő pedig látott bennem annyi fantáziát, hogy beajánljon a Vogue-hoz. Ez pedig elég jó referencia volt a későbbiekhez” – mondja, de hozzáteszi azt is, hogy ma már valamelyest elfordult a divatfotózástól, inkább a zene felé fordult, a legnagyobb lemezkiadókkal áll kapcsolatban; legutóbb éppen Aurora lemezborítóját készítette, de olyan magyar zenekarokról is készültek képei, mint a Supernem, a 30Y, az Ivan and the Parazol, és ne feledkezzünk meg a Böiler-frontemberről, Riger Jánosról sem. Ő olyan karakter, akit ugyanúgy el tudunk képzelni 1977-ben Békéscsabán, mint 2017-ben Londonban.
Amikor a képek összejönnek
Nemrégiben Martin Gábor – amolyan nyugdíjas elfoglaltságként – elkezdte beszkennelni régi negatívjait – úgy 15-20 ezer képről lehet szó –, ezeket Wanda is látta. „Amikor apa elkezdte beszkennelni a negatívjait, megakadt a szemem a korabeli fiatalokat ábrázoló képein. Akkor már régóta Londonban éltem, és volt egy olyan szokásom, hogy akárhányszor elmentem szórakozni, lógott a nyakamban egy kis 35 mm-es analóg fényképezőgép, azzal dokumentáltam az éjszakákat, az engem körülvevő izgalmas karaktereket. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de sokszor csak úgy kattintgattam – meséli Martin Wanda, akit lenyűgöztek, de egyúttal le is döbbentették a régi fotók. „Megláttam apa képeit, és rájöttem, ha melléjük teszem az enyéimet, sokszor nem lehet eldöntetni, hogy melyik hol készült. Itt ráadásul bejött egy plusz csavar, az idő múlása, ami szintén átértelmezi a jelentéstartalmat. E felismerés után kezdtünk úgy tekinteni az egészre, mint egy közös projektre, ami a fiatalságról szól. Méghozzá úgy, hogy rezsimektől, földrajzi elhelyezkedéstől, szubkultúráktól függetlenül valamilyen egyetemes dologról árulkodik. Tisztán csak a fiatalságról. Amit a fiatalság jelent: lázadást, szerelmet, kiszakadást a hétköznapok világából” – magyarázza Martin Wanda, aki ráadásul ugyanolyan technikával, ugyanolyan nyersanyagra fotózott, mint édesapja egykor.
Akit annyira inspirált e valóban páratlan kiállítás, hogy már előállt az ötletekkel, ugyanígy párban állíthatnák ki az ő 70-es, 80-as években reklámfotóit, divatfotóit Martin Wanda 40 évvel később született divat-, illetve reklámfotóival.
A Martin Wanda & Martin Gábor: Az örök fiatalság balladája című kiállítás augusztus 19-ig látható a Mai Manó Házban keddtől vasárnapig 12 és 19 óra között.
