Berlin a mi Párizsunk – hogy lettek magyar tagjai a Berlini Művészeti Akadémiának?

Több mint három évszázada létezik, volt, hogy kettévált, akárcsak az ország és a város, aztán újraegyesült. Hosszú történetében egyetlen külföldi igazgatója volt, Konrád György. Mi a titka, és egyáltalán, miről szól a Berlini Művészeti Akadémia?

„Mi majdnem egy évig laktunk Berlinben. Nem is Berlin, hanem Nyugat-Berlin. El is csábított minket a város. Persze egy város sosem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek látjuk őt, igaz, ha nem volna olyan, amilyen, nem is tudnánk olyannak látni, amilyennek” – írta Esterházy Péter, akinek a német főváros kedves helye volt, olyan kulturális centrum, amelyben otthonosan érezhette magát. Hasonlóképp volt ezzel Kertész Imre is, aki egészen élete utolsó periódusáig Berlint tekintette otthonának, és – holokauszt-túlélőként, ahogy erre maga is utalt többször, egészen paradox módon – a német kulturális szcénát befogadóbbnak és befogadhatóbbnak találta, mint a magyart. Mindkettejük nemzetközi híréhez, és Kertész Nobel-díjához is alighanem nagyban hozzájárult az írásaik iránti német érdeklődés, pontosabban szólva rajongás. Nem véletlen talán – igaz, ehhez Berlin vonzó hatásán túl a magyar kulturális közeg sérülékenysége is hozzátette a magáét –, hogy ma mindkét szerző hagyatéka a Berlini Művészeti Akadémia archívumában található. Mellettük Esterházyé is, s lesznek követőik.

Poroszos gyökerek

Az akadémia óriási utat járt be. Az eredeti nevén Academie der Mahler-, Bildhauer- und Architectur-Kunst 1696 nyarán nyitotta meg kapuit. Alapítója az akkor még brandenburgi választófejedelem III. Frigyes volt, aki később I. Frigyes néven lett Poroszország királya. Az ambiciózus fiatal Hohenzollern-fejedelemnek két erős vágya volt: Berlin európai rangú uralkodói székhellyé fejlesztése, és a német kultúra felemelése a francia és az olasz színvonalára. E két cél szerencsésen találkozott a jelentős építkezésekkel felpezsdülő berlini városközpontban, Frigyes pedig a tapasztalt Eberhard von Danckelmann minisztert bízta meg a művészeteknek szentelt központi intézmény tető alá hozásával. Von Danckelmann a párizsi és római akadémiákat vette mintául, ezeket tanulmányozva szervezte meg a berlinit. Az intézménynek hármas funkciót szántak: művészeti társaság jellegű működést, ami összefogja a német alkotók krémjét, emellett oktatási feladatokat is rábíztak, mint­egy utánpótlásképzési célból, harmadrészt pedig bizottsági jogkörökkel is felruházták, hogy az uralkodót művészeti, kulturális kérdésekben tanácsokkal tudja ellátni. Mindehhez az Unter den Lindenen álló új királyi istállók felső szintjén kapott hat termet kétévi próbaidőre az akadémia, amely július 11-én, a választófejedelem 39. születésnapján nyílt meg. Az akadémia költségeire az uralkodó alapítványt hozott létre.

A még Frigyes életében Porosz Királyi Művészeti Akadémiára (Königlich-Preußische Akademie der Künste) átnevezett intézmény jelentősen gyarapodott a 18. és különösen a 19. században. Infrastruktúrája bővült, építészeti, majd zenei szekciója jött létre, az 1800-as évek végén saját egyetemi képzései is indultak (ezek önállósodásával alakult meg a múlt század 30-as éveiben a berlini művészeti egyetem, a mai Universität der Künste elődje). Tagsága folyton nőtt, és belső szerkezete átalakult, differenciáltabb lett.

Az akadémia 1907-ben kicsit feljebb költözött az Unter den Lindenen, egészen a ma már a város jelképének számító (és az alapító I. Frigyes fia, II. Frigyes Vilmos által építtetett) Brandenburgi kapu tőszomszédságába, a Pariser Platzra. Az intézmény az első világháborút követő zaklatott, de művészi szempontból igencsak gazdag időszakban a modernista törekvések gyűjtőhelyévé vált. 1926-ban megalakult a költői (később irodalmi) szekciója, ám a felívelő történet nem sokkal később drámai fordulatot vett. Mindössze harminchárom nappal a nácik 1933-as hatalomra kerülése után, február 15-én a párt kierőszakolta a regnáló vezetők, Käthe Kollwitz és Heinrich Mann lemondását, s ez már előrevetítette az elkövetkező évek politikai és zsidóellenes beavatkozásait. Az akadémia névleg működhetett ugyan, de a tagság jelentős részét kiszorították, 1937-ben pedig az épületet is elvették tőlük, a területtel ugyanis Albert Speernek nagy tervei voltak. Ám a Speer-féle birodalmi fővárosból, Germániából nem lett semmi, az akadémia épületét viszont az ostrom során alaposan szétlőtték az oroszok.

 

A Düttmann-féle épület

Fotó: Wikipedia/Manfred Brückels

Kettős újrakezdés

A háború után nem ment zökkenőmentesen az akadémiai élet újraindítása, a kezdeti bénultság és az elmenekült tagok hazatérése is jó időt vett igénybe, ezek után pedig a keleti és nyugati érdekszférához húzó felek között tört ki vita arról, melyik oldal is hivatott az eredeti Porosz Királyi Akadémia hagyományát folytatni. A keletiek kerültek lépéselőnybe: 1950-ben sikerült meggyőzniük Heinrich Mannt, hogy jöjjön vissza Amerikából, és legyen az újrainduló intézmény elnöke. Mann azonban, akinek visszatérése erős szimbolikus diadal lett volna a keleti akadémiának, néhány nappal a tervezett hazaútja előtt meghalt. Helyette végül a Palesztinából visszatérő Arnold Zweig vezetésével állt fel a Német Művészeti Akadémia (Deutsche Akademie der Künste), a kelet-berlini Robert Koch Platzon található épületben. Ez az akadémia nem sokkal később, a félreértések elkerülése végett nevet váltott: németből keletnémetté pontosították a titulust.

A város nyugati felében lassabban haladt a szervezés, s a Nyugat-berlini Művészeti Akadémia (West-Berliner Akademie der Künste) végül 1954-ben kezdte meg működését Hans Scharoun építész vezetésével. Mindkét intézmény a Frigyes idejében lefektetett elvek modernizálását tűzte ki célul, amihez hozzátartozott, hogy a meglévő tagozatok mellé az előadó-művészetet is felvették.

A nyugati akadémia életében jelentős változást hozott, hogy 1958 és 1960 között a szinte pályakezdő Werner Düttmann tervei alapján elkészült az intézmény tágas és formabontó, modern székháza a Tiergarten tőszomszédságában, a Hansaviertel negyedben. A beruházás fedezetét Henry Reichhold német-amerikai iparmágnás nagylelkű felajánlása tette lehetővé. Düttmann épülete izgalmas urbanisztikai kísérlet közepére került, a gyakorlatilag porig rombolt korábbi Hansaviertel helyére akkoriban épült ki Interbau névvel az a kísérleti lakóövezet, amelybe nem kisebb nevek terveztek társasházakat, mint Alvar Aalto, Walter Gropius vagy Oscar Niemeyer. A projekt ugyan befejezetlen maradt, de az Interbau épületegyüttese ma a német főváros egyik építészeti kincse.

A hidegháború kulturális téren is zajlott, de a két intézmény folyamatosan egymás vonzásában működött. Ennek a rapszodikus viszonynak akadtak kitüntetett platformjai, mint amilyen a Sinn und Form című irodalmi lap volt (a keletről szerkesztett lap nyugati szerzőknek is publikálási felületet kívánt adni, hol több, hol kevesebb sikerrel – az egyesítés óta az egyik legfontosabb német nyelvű irodalmi fórumnak számít), illetve jellemző gesztusai is. Ilyen gesztus volt többek között a „túloldali” művészek meghívása – elsősorban a nyugati akadémia részéről. A magyar művészeti élet, kitüntetetten az irodalom meghatározó szereplői is sokszor ennek a vasfüggöny mögötti kapcsolatkeresésnek a révén bukkantak fel a nyugati akadémián. Mészöly Miklós már a 70-es években felkeltette az akadémia figyelmét, és 1975-ben kis híján taggá is választották, ám akkor néhány szavazattal megelőzte őt Samuel Beckett és Gershom Scholem. A magyar író jó kapcsolata azonban megmaradt az intézménnyel, így az utána jövő szerzők már kitaposott úton indulhattak el.

Kertész Imre a 80-as évek elején jutott ki több kelet-berlini kör után a város nyugati oldalára, ahogy Konrád György is ekkoriban kapott ott ösztöndíjat; őket követte Esterházy Péter és Nádas Péter is. Közülük a különálló nyugati akadémiának Konrád lett tagja, de ő is már a berlini fal leomlása után, 1991-ben. Bár a két akadémia között folyamatos volt a kapcsolat, mégis négyévnyi előkészítő munka után sikerült csak a két regnáló elnöknek, a keleti Heiner Müllernek és a nyugati Walter Jensnek tető alá hoznia az egyesülési megállapodást 1993-ban. Az intézmény támogatója Berlin városa és Brandenburg szövetségi tartomány lett, székházként a Hansaviertelben álló Düttman-féle épületre esett a választás, az első elnök pedig a korábban a nyugati akadémiát vezető Walter Jens lett. Az Akademie der Künste Berlin 1996-ban már egyesült formában tudta megünnepelni fennállásának 300. évfordulóját.

Berlin a mi Párizsunk

Az egységesülő európai kulturális színtér hangulatára nagyon jellemző momentum volt, hogy Walter Jens után 1997-ben egy keleti, nem német anyanyelvű írót választott elnöknek a berlini akadémia tagsága. Konrád György ebben a pozíciójában a magyar–német kulturális kapcsolatrendszer építésének is új lendületet adott. Esterházy 1998-ban, Kertész 2003-ban, Nádas 2006-ban lett az akadémia tagja. Mellettük tag lett a zeneszerzők közül Kurtág György 1993-ban és Eötvös Péter 1997-ben. Az 1990-es és a 2000-es évek magyar kulturális életében a felpezsdülő Berlin alighanem olyan szerepet töltött be, mint egy évszázaddal korábban Párizs – jegyzi meg erről az időszakról az akadémia levéltárában a magyar szerzők anyagait gondozó Madácsi-Laube Katalin. Az említett alkotók mellett 2008 óta akadémiai tag Terézia Mora is, aki ugyan német nyelven ír, de magyar származású, és a magyar irodalom kiváló fordítója. Legutóbb, az idei évtől, Dragomán György került be az akadémiai névsorba.

Szabályzata szerint legfeljebb 500 tagja lehet az intézménynek (jelenleg valamivel 400 fölött van a létszám), amely hat szekcióban – képzőművészet, építészet, zene, irodalom, előadó-művészet, illetve film- és médiaművészet – működik. Az intézményt az elnök és az alelnök irányítják, a tagság többségi szavazatával megszerezhető mandátumuk három évre szól, és két alkalommal választhatók újra. Jelenleg Jeanine Meerapfel filmrendező és Kathrin Röggla író töltik be ezeket a tisztségeket.

A német parlament 2004-ben jelentős gesztusként tartományi szintről szövetségi szintre emelte a Berlini Művészeti Akadémia státuszát, s mint köztestület ettől fogva az akadémia a mindenkori kormány kulturális tanács­adó szervének is számít. Ezt követően egy évvel az akadémia „visszakapta” a Pariser Platzon lévő székházát is (a hansaviertelbeli mellé), egy egészen új épületet a Brandenburgi kapu mellett, azon a helyen, ahol a háború előtti székház állt valaha.

A ma működő akadémiának két olyan funkciója van, amely közvetlenül érintkezik a magyar kultúrával is. Az egyik az akadémia levéltára, amelyet német nyelvterületen a modern művészetek legjelentősebb interdiszciplináris dokumentumgyűjteményének tartanak. Több mint 1200 alkotói gyűjteményből áll össze a levéltári anyag, ez a gyakorlatban a többi közt 13 kilométernyi archív dokumentumot, 75 ezer műtárgyat, 650 ezer médiaegységet jelent. A levéltár igazgatója, Werner Heegewaldt megkeresésünkre elmondta, hogy olyan szerzők kéziratai vannak náluk, mint Bertolt Brecht, Walter Benjamin vagy Anna Seghers, de olyan színészek, mint Romy Schneider és Hanna Schygulla, illetve képzőművészek, mint George Grosz és Käthe Kollwitz hagyatékát is ők kezelik. Ebben a levéltárban őrzik Kertész Imre, Konrád György és Esterházy Péter életművét is, de alighanem Nádas Péter kéziratai is ide kerülnek majd.

Ugyancsak érinti a kortárs magyar kultúrát a fiatal művészeknek szóló Junge Akademie program is. Az évenkénti meghívásos ösztöndíjprogramnak több magyar résztvevője is volt az elmúlt években, egyikük az immár tag Dragomán György. Mint az író elmondta nekünk, kellemes meglepetésként értesült a döntésről, és hozzátette, alighanem ez azt bizonyítja, hogy Berlinben még mindig van egyfajta figyelem a magyar irodalom, a magyar kultúra iránt. Ez pedig kulcskérdés a kortárs magyar kultúra nemzetközi megismertetése szempontjából.