Az első hungarikumtörvény 2012-ben olyan értelmezést rögzített, amibe a Mari néni lyukas fazekától a Gellérthegyig bármi belefért. Figyeljük csak: „kiemelésre méltó érték, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével, minőségével a magyarság csúcsteljesítménye, amelyet külföldön és belföldön egyaránt a magyarság eredményeként, kiemelt értékként tartanak számon, védett természeti érték, kiváló nemzeti termék, amit a Hungarikum Bizottság hungarikummá minősít, és ami a törvény erejénél fogva hungarikum”. Vagyis egy olyan kiemelésre méltó érték, ami már kiemelt érték. De a lényeg nyilván a vége: tehát az hungarikum, amire mi azt mondjuk. Amire nem mondják, az meg smafu.
Évekkel ezelőtt írtunk mi már az első s eleddig egyetlen közmédiás hungarikumnapról, ezzel együtt érthetetlen, miért csak most jutott valakinek az eszébe: rádiószpotokat lehetne gyártani a hungarikumokból. Mindegy, a lényeg, hogy elkészült, május közepétől a Kossuth rádióban mindennap az este fél hatos hírek előtt másfél percben szólal meg a Mi, magyarok! (így, vesszővel és felkiáltójellel). Hol valódi hungarikumokól van szó (ez a gyakoribb), hol csak annak látszó dolgokról (például léghajó). Magyarul bármi szóba jöhet, és jön is. Hiszen épp ez a nagyszerű az egészben: a HB, s rajta keresztül a kormány úgy csinál mindenből saját terméket, hogy ráüti ezt az egyébként semmit sem jelentő plecsnit.
A 2015-ös második hungarikumtörvény nyomán az eredetileg 16 fős HB 21 tagúra bővült, és a mindenkori agrárminiszter, illetve a spiritus rectorként működő Lezsák Sándor vezetésével stabilizálta költségvetését évi félmilliárd forint körül. Ráadásul még egy ezoterikus rendszert is sikerült megálmodni, középpontjában a Nemzeti Értékpiramissal. Hungarikum lett a karcagi birkapörkölt, Puskás Ferenc, az Ilcsi kozmetikumok, és még hosszan lehetne folytatni, mi minden.
A Mi, magyarok! minden egyes adása végén gondosan bemondják: „A műsort az agrárminisztérium és a Hungarikum Bizottság megbízásából a HM Zrínyi Nonprofit Kft. készítette”, nehogy elfelejtsük, hol járunk. Az elmúlt héten volt szó Bánki Donát és Csonka János porlasztójáról (nem hungarikum), a matyó hímzésről (2013 óta hungarikum), hallhattunk a vizsolyi bibliáról (2015 óta hungarikum), a magyar vízilabdáról (2017 óta „kiemelkedő nemzeti érték”), Irinyi János gyufájáról és Schwartz Dávid léghajójáról (ezek nem hungarikumok), de a 100 Tagú Cigányzenekar és a bajai halászlé is szóba került (előbbi 2014, utóbbi 2015 óta hungarikum).
Minden bejátszást Brahms 5. magyar táncának jól ismert dallama vezet fel, majd egy nagyon lelkes férfihang (gazdáját nem sikerült beazonosítanunk) felolvassa a még lelkesebb tónusban fogalmazott szöveget. Ilyesmiket hallunk: „a vizsolyi biblia igazi értékét csak mi, magyarok ismerhetjük”, aztán: „Baja a halászlé fővárosa, halfőző fesztiválja bekerült a
Guinness Rekordok Könyvébe is”. Bizonyos értelemben nem tisztázott, hogy akkor most értheti-e egy idegen (s egyáltalán kell-e neki értenie), hogy mi a hungarikum, vagy ez csak a magyarok ügye. Például a 100 Tagú Cigányzenekarral kapcsolatban elhangzik: világhírűek lettek, de nekik csak a hazai közönség számít. Hát jó, de akkor meg mégis mi ez a minden szpotból áradó ambivalens nekifeszülés, hogy mi vagyunk ebben meg abban a legjobbak a világon, csak a világ ezt általában nem érti? Vagy ahogy egy hungarikumügyi szakértő egyszer megfogalmazta: „Ami másoknak egzotikum, az nekünk hungarikum.” Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Mi, magyarok! gyakorlatilag doppingszerként értelmezi a hungarikumokat: a hazafias érzés instant duzzadását várja el tőlük hosszabb-rövidebb ideig (jelen esetben másfél percig). Hiszen végül is erről szól az egész hungarikumosdi.
Mi, magyarok!, Kossuth rádió, május 17-től naponta
