Képzőművészet

Az olasz múzeumi rendszer átalakítása politikailag is kényes kérdés, Firenzében pedig különösen látványos, ahogy összecsap egymással két karakán álláspont.

A kabát, ami görbe tükröt tart a rendszernek, és van rajta egy darab Orbán ingéből is.

Az öröm városa – ez lesz az állami támogatásokat elutasító nagy művészeti szemle témája. Szeptember 29. és november 5. között galériák, magánlakások, üres üzlethelyiségek telnek meg performatív eseményekkel, kiállításokkal, workshopokkal.

Vagány, ironikus és jaj, de menő.

Harminc év távlatából ma már nehéz megítélni, hogy a nyolcvanas években első hallásra meglepő volt-e a csoport neve; akkoriban a Helyettes Szomjazók mint megnevezés talán nem is számított annyira különlegesnek – néhány évvel korábban a Bizottság mintha megdöbbentőbbnek tűnt volna.

Majdnem ötvenéves volt, amikor 1993-ban az első Sziget Fesztivált rendezték, azóta egyetlen alkalmat sem hagyott ki. 25 év alatt készült Sziget-képeiből a Capa Központban nyílt kiállítás.

Ha a mi hazánkba jönnek, az eleven szobrok élete sem fenékig tejfel.

Néhány száz méterre a Potsdamer Platztól szinte észrevehetetlenül húzódik meg Berlin leg­újabb művészeti attrakciója. A II. világháborús betonbunker falai mögött Desiré Feuerle távol-keleti klasszikus művészetet vegyít tabudöntögető kortársakkal. Itt nemcsak a bemutatott tárgyakat válogatják meg, hanem a közönséget is, akárcsak Christian Boros közeli, ugyancsak egy egykori óvóhelyen elhelyezett gyűjteményénél.

A cím kissé megtévesztő, elsőre azt gondolnánk, hogy a nálunk alig ismert német művész magyar kortársakra gyakorolt hatása kerül terítékre. De elég beleolvasni akár a Kassák Múzeumban, akár a Kiscelli Múzeum templomterében rendezett kiállítás életrajzi ismertetőjébe, hogy megbizonyosodjunk arról, ez teljes képtelenség. Karl-Heinz Adler nevű képzőművész ugyanis nem létezett hivatalosan a vizsgált korszak, a szocializmus éveiben.