Budapest VIII. kerületének "zöldövezetét", a Tisztviselőtelepet száz év alatt sem tudták elrontani, viszont a határát jelentő Könyves Kálmán körút sohasem a szépségéről volt híres. És mivel régóta afféle városi autópályaként működik, tényleg csak az jár erre gyalog, akinek itt van dolga. Jellegtelen irodaházak, üzemek és benzinkutak szegélyezik, a legfeltűnőbb talán a lepusztult Fradi-pálya és a szemközti, hipermodernnek látszani akaró buszpályaudvar kontrasztja, a legérdekesebb viszont kicsit arrébb van, a szintén reménytelen Népligettel szemben. A homlokzatának egy része vakító fehér, a főbejárat láttán viszont olyan érzésünk támad, mintha éppen most ért volna véget Budapest ostroma. De még így is sejteni, hogy e lepusztultságában is lenyűgöző épületet miért nevezték el Tündérpalotának száz évvel ezelőtt. Jelenleg Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, de itt működik - évek óta "ideiglenes jelleggel" - a Természettudományi Múzeum növénytára és a Nemzeti Múzeum restaurátorképzője is.
Iskola a telepen
Józsefváros és Kőbánya határán a 30 ezer négyszögölnyi területet még az 1880-as évek elején vásárolta fel és parcellázta a Budapesti Tisztviselők Házépítő Egyesülete. 1886-ra már 117 házat húztak fel itt - leginkább fővárosi hivatalnokok számára -, szinte egy önálló kisvárost teremtve a főleg a Ganz nevével fémjelzett füstös gyárnegyed és az akkoriban még szórakoztatóipari fellegvárként funkcionáló Népliget között.
1911
A logikusan Tisztviselőtelepnek nevezett városrész elemi iskolájában 1894-ben kezdődött a tanítás, középiskola viszont csak tíz évvel később jött létre - épület híján a Rezső téri elemi felső emeletén. De nemcsak az elhelyezés volt "albérletes": a szükség szülte középiskola amúgy sem volt önálló; az újonnan beiratkozott majd' száz első osztályos hivatalosan ugyanis a Lovag utcai (Terézváros) főgimnázium ún. párhuzamos osztályának lehetett a tanulója, noha többségük vélhetően azt sem tudta, hol van a Lovag utca. A következő - 1905/06-os - tanévet már 173-an kezdték, ekkor az elemit egy Simor (ma Vajda Péter) utcai barakkban helyezték el. A szükségállapot elhúzódott, és bár az 1907/08-as tanévben a gimnázium önállóvá vált, a zsúfoltság miatt a harmadik-negyedik évfolyamnak külön termet kellett bérelni egy másik utcában.
Addigra egyértelművé vált, hogy fel kell építeni egy valódi gimnáziumot, ám hogy szinte pillanatok alatt megvalósult, abban múlhatatlan érdemei vannak Gaal Mózesnek, aki még a Lovag utcából került igazgatói megbízottként, majd az önállósodás után rendes igazgatóként a hivatalosan Budapesti X. kerületi (a Tisztviselőtelep ekkor még a X. kerülethez tartozott - L. T.) Tisztviselőtelepi Magyar Királyi Állami Gimnázium nevet viselő intézmény élére. Gaal Mózes azonban nemcsak a hagyományos értelemben vett gimnáziumi igazgató volt, de olyan modern gondolkodású pedagógus, aki maximálisan ki tudta használni a századfordulós aranykor kínálkozó lehetőségeit - nemcsak tanár, de lapszerkesztő és -kiadó is volt, sőt Benedek Elek mellett korának legnépszerűbb mese- és ifjúságiregény-szerzője!
Szóljatok a tündérnek!
Gaal agilis iskolavezető volt, akinek sikerült elérnie, hogy a kormányzat támogassa egy olyan, korszerű gimnázium felépítését is, ami egyébként nem szerepelt a híres 1906-os iskolaépítési koncepcióban. Ráadásul őt, illetve a tervezéssel és kivitelezéssel megbízott Lechner Ödön követőjét, későbbi munkatársat, Körössy Albertet - aki éppen akkoriban hozta tető alá a referenciául szolgáló VI. kerületi főgimnáziumot (ma Kölcsey) -, még külföldi útra is küldték, hogy együtt tanulmányozzák a legújabb iskolaépítési trendeket, és ennek szellemében készítsék el a tervet. De az igazgató lobbitevékenysége nem csak abban merült ki, hogy pénzt kért a minisztériumtól, az meg adott.
2011
A tisztviselő-telepiek is létrehoztak egy ún. segítő egyesületet, ami nemcsak szavakkal támogatta a koncepciót. Ennek köszönhetően a gimnázium ma már hihetetlenül rövid idő alatt épült fel a Hungária (ma: Könyves Kálmán) körút - Kendeffy (ma: Györffy István) utca - Villám utca - Elnök utca határolta 7600 négyzetméteres területen. Az építkezés 1910-ben kezdődött, 1911 májusában már át is adták a még nem teljesen kész létesítményt; avatóünnepség helyett a régi iskolát búcsúztatták el, aligha szomorúan, a költözést pedig önerőből oldották meg: a tanárok és a diákok közösen hordták át a taneszközöket az alkalomra elrendelt tíznapos tanítási szünetben, hogy aztán a vakációig tartó néhány hetet már az új helyen élvezhessék.
A kései szecesszió "magyaros" stílusjegyeit magán viselő kétemeletes, 3000 négyzetméteres épületben nem takarékoskodtak a terekkel, a lépcsőfordulókban hatalmas zsibongókat alakítottak, a "csupa ablak" hátsó homlokzati kialakításnak köszönhetően a természetes fény sokkal nagyobb "szerephez juthatott", mint a korszak átlagos építményeiben. De a legnagyobb újdonságot nem az efféle felhasználóbarát hozzáállás, hanem az akkori iskolákban ismeretlen szaktantermi rendszer jelentette. A földrajzi, biológiai, fizikai előadón kívül zeneterem, 4500 kötetes szabadpolcos könyvtár is a diákok rendelkezésére állt, sőt kialakítottak egy olyan teret is, ami a szülők "váróterméül" szolgált. Ha ehhez hozzátesszük a legkorszerűbb oktatóberendezéseket, pompás falfestményeket, faragványokat, no meg a káprázatos, 500 személyes dísztermet, egyértelmű, hogy Gaalék világra szóló oktatási intézményt akartak létrehozni, ám közben teljesen figyelmen kívül hagytak néhány szempontot, ami a későbbiekben végzetesnek bizonyult.
A nagyszabású építkezésre szánt pénz a nyitásra elfogyott, így aztán nem épült meg tervezett tornaterme, illetve az asztalosműhelyt leszámítva azok a különféle műhelyek sem, amik a tanulók ipari tevékenységekben való jártasságát segítették volna elő. Az első világháború és Trianon után pedig végképp nem volt az efféle fejlesztésekre fedezet. Annál is inkább, mert hiába az egyik legkorszerűbb gimnázium, a "fekvése" - és ez az, amit Gaalék figyelmen kívül hagytak - kifejezetten szerencsétlen volt: a Tisztviselőtelep csak egy kis szigete annak a kimondottan rossz hírű külvárosi, ipari övezetnek, ami körbeveszi. A belvárosba csak hosszas villamosozás árán lehetett eljutni, a Hungária körúton túl Budapest gyakorlatilag megszűnt, s a húszas évek elejének szegénységében nem is lehetett a környéken komoly fejlesztésekkel, beruházásokkal számolni.
Múzeum, múzeum
Noha a gimnáziumot - amely az 1921-es nagy iskola-névadási hullámban Széchenyi István nevét kapta - a legmodernebb budapesti iskolák egyikének tartották, hamar kiderült, hogy soha nem lesz belőle a belvárosiakhoz hasonló, tekintélyes oktatási intézmény. 1924-ben már arról született kormányzati döntés, hogy épületének nagyobbik részét a Nemzeti Múzeum 1872-ben alapított Néprajzi Osztálya kapja meg. A több tízezer tételes gyűjtemény önálló elhelyezése már 1889, a Magyar Néprajzi Társaság megalakulása óta napirenden volt. 1892-ben például a Várkert bazárt jelölték ki a gyűjtemény otthonának, a millenniumi rendezvények keretében az "Első Magyar Skansent" is megcsodálhatta a közönség a Városligetben. Ennek ellenére majd' harminc éven át csupán ideiglenes helyszíneken (például a szintén városligeti Iparcsarnokban) lehetett kiállítani a gyűjtemény válogatott darabjait. Az osztály munkatársai számára (akik között "rendkívüli" státuszban Bartókot és Kodályt megtalálhattuk) tehát úgy tűnt, 1924-ben jött el az igazság pillanata. Megkapták az impozáns épület jelentős részét, és bár vélhetően jobban örültek volna, ha a felhúzott válaszfalak mögül nem egy fiúgimnázium zsivaja szűrődik, ez nem gátolta őket abban, hogy folytassák azt a magas színvonalú kutatói munkát, aminek még az olyan legendás néprajztudósok tették le az alapjait, mint Reguly Antal, Xántus János és Jankó János. A Tündérpalota ettől kezdve elsősorban állandó és időszaki kiállítások, szakkönyvtár helyszínévé és múzeumi raktárrá vált, a Széchenyi-gimnázium pedig tulajdonképpen úgy járt, mint az a lakástulajdonos az államosítás után, akinek szobáiba különféle családokat költöztettek, számára pedig kijelölték a cselédszobát. Csakhogy a már említett külvárosi miliő miatt a gyűjtemény továbbra sem vált idegenforgalmi célponttá, így továbbköltöztetése már a nyitás idején is aktuális volt. Nem így 47 évvel később (!), amikor a Budapest Múzeumai (Corvina, 1969) című könyvben ezt írják: "A második világháború harci eseményeitől a múzeum anyaga viszonylag keveset szenvedett, de az épület súlyosan megrongálódott. Az 1945 utáni években azonban az épület helyreállítása, majd 1946-ban az első kiállítás megnyitása után teljes lendülettel megindult a további tárgygyűjtő, -rendszerező, kiállításrendező, valamint a mindezzel párhuzamosan a tudományos munka. A Néprajzi Múzeum, ami 1947-től különvált a Magyar Nemzeti Múzeumtól, és önálló intézménnyé lett (...), a magyar néprajztudomány irányító központjává vált." Az 1966-os adatok szerint a gyűjtemény 83 648 tételt, a könyvtár pedig százezer kötetet számlált, így szinte kizárt, hogy az egyre elhanyagoltabb Tündérpalotát az ott dolgozók is annyira nagyszabású "irányító központnak" tartották volna, mint a kötet szerzői.
A Néprajzi Múzeum 1975-ig maradt a Tündérpalotában, ugyanebben az évben alakult a Széchenyi-gimnázium nyomdaipari szakközépiskolává, de csak pár évig működött, majd jogutód nélkül megszűnt. Helyére a Radnai Béla Gyors- és Gépíró Szakiskola költözött, míg a múzeumi rész a kilencvenes évek közepéig szintén ideiglenes helyen lévő Természettudományi Múzeum tulajdonába került, de nem kiállítóhelyként. A Pedagógiai Múzeum 1996-ban kapta meg az épületet, a felújított pedagógiai könyvtárat 2002-ben adták át.
Úgy tűnt, hogy evvel a lépéssel véget ér a Tündérpalotára jellemző állandó ideiglenesség. Mivel a múzeum eleve nem turistacélpont - inkább oktatási központ, amit legfőképp iskolai csoportok és pedagógusok látogatnak -, "földrajzi elhelyezkedése" nem okoz gondot, ráadásul egy ilyen gyűjteménynek hol lenne jobb helye, mint egy műemléki védettség alatt álló régi iskolában! És bár igaz, hogy az épület alapos felújításra szorul, az elmúlt tizenöt év azt bizonyította, hogy a múzeum munkatársai mindent megtettek azért, hogy megfordítható legyen ez a folyamat. (A homlokzat például azért felemás, mert csak részleges felújításra volt pénz.) Sőt tavalyelőtt úgy tűnt, hogy a Tündérpalota 100. évfordulójára ismét nevéhez méltó épületté válik, miután a múzeum sikerrel pályázott a Norvég Alapnál, elnyerve 1,9 millió eurót. Ez a pénz egyebek mellett az épület akadálymentesítésére, teljes homlokzati felújítására, egy eredeti, 1911-es tanterem, valamint tanulmányi raktárként működő szertár és új múzeumi terek kialakítására lett volna elég, így a két évvel ezelőtti hírekben még ezt olvashattuk: "a tervek szerint 2011 áprilisára a Tündérpalotában felépül egy olyan központ, amely méltó szakmai otthona lesz a magyar pedagógustársadalomnak".
Hát nem épült. Tavaly decemberben derült ki, hogy a múzeum gazdája, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet nem kezdte meg időben a támogatási feltételek teljesítését, többek között a szükséges közbeszerzési eljárásokat, emiatt aztán ugrott a projekt és a majd kétmillió euró.
A múzeum munkatársai nem nyilatkozhatnak a dologról, a 100 éves épület pedig marad olyan, amilyen, hiszen elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben állami pénzből vagy bárhonnan 600 milliós támogatás érkezne a Könyves Kálmán körútra.
