A biennálé két nagyobb részre osztható: a részt vevő nemzetek installációira, illetve a központi, kurátori tárlatra. A kiállítás- és eseménysorozat minden alkalommal egy meghatározott téma köré szerveződik, amelynek középpontjában általában az építészetet érintő aktuális kulturális, szociális és technológiai problémák állnak. Az idei esemény mottóját – Hogyan fogunk együtt élni? – 2019 nyarán jelentette be a biennálé főkurátora, a libanoni származású Hashim Sarkis; felhívása az építészet és az ember kapcsolatát egyebek közt a klímaváltozás, a migráció és az egyre kiélesedő nemzetiségi, szociális és gazdasági egyenlőtlenségek fényében vizsgálja. Sarkis a résztvevőket arra biztatta, hogy vizsgálják felül a jólét szerinte elavult koncepcióját, és fektessék le az alapjait egy újfajta építészeti gondolkodásmódnak.
A biennálé fénypontjául – mint általában minden évben – az idén is a nagyobb presztízsű és népszerűségű nemzeti pavilonok szolgálnak. Bár az összkép hullámzó, és sok kiállító meg sem próbált érdemlegesen reflektálni a fent említett központi tematikára, több olyan nemzeti pavilonnal is találkoztunk, amelyeket egy jó darabig nem fogunk elfelejteni.
Víz és ház
Egyik kedvencünk a Con-nec-ted-ness címet viselő, és elsősorban a klímaváltozás témájára reflektáló dán pavilon. A Marianne Krogh művészettörténész és a Lungaard & Tranberg Architects együttműködéséből született kiállítás arra tesz kísérletet, hogy a látogatókat ne csak egymással, de a természettel is összekösse. Középpontjában egy víztisztító berendezés áll, amely Velence esővizét használja fel. A rendszerhez tartozó csövek, tartályok és szűrők a pavilonon kívül, de a látogatók számára jól látható módon helyezkednek el, a megtisztított víz ezeken keresztül jut a pavilon belsejébe. Itt a természetes sziklák felületét utánzó padlón folydogál, patakokat, kisebb tavakat alkotva, amelyeket a látogatók átlépni vagy átugrani kényszerülnek. Ugyanez a szűrt víz szolgál a pavilon főhomlokzata mentén elhelyezett virágágyások öntözésére, és az itt termesztett gyógynövényekből készült, a látogatóknak is kínált tea alapjául. Sőt, ez folyik abból az egyszerű, de ötletes vízcsapból is, amelyből csak egy másik ember segítségével tudunk magunknak vizet tölteni. A dánok egyszerű, túlkomplikált gondolatmenetektől és kaotikus eszköztártól mentes műve érezteti velünk, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk.
A japán pavilonban a Co-ownership of Action című kiállítás a fenntarthatóság kérdését vizsgálja. Az installációban egy teljesen átlagos, hagyományos japán faház szétszerelt, és a beépítés ideje szerint csoportosított darabjaival találkozhatunk. Az úgynevezett Takamizava-ház sorsa teljesen hétköznapi: azon számos épület egyike, amelyek Japán rohamos népességcsökkenésének következtében lakatlanná válnak, majd lebontás a sorsuk, a darabjaik pedig egész egyszerűen az enyészeté lesznek. A kiállítás kurátora, Kadovaki Kozo azonban az 1954-ben épült és azóta többször átalakított ház segítségével a fenntarthatóságról és az újrahasznosításról való elmélkedésre késztet. A családi otthont ugyanis nem egyszerűen csak szétszerelték és Velencébe szállították, de darabjaiból olasz iparművészek segítségével különböző bútorokat és használati tárgyakat készítettek, sőt a biennálé novemberi zárása után a megmaradt elemekből új anyagok hozzáadásával egy oslói közösségi központ részeként építik újra. Az alkotók ezzel rámutatnak, hogy a használt, kidobott anyagok újrahasznosítása sokkal magasabb szintre léphet, ha a globális kereskedelem eszközeit nem a termékek, hanem a hulladéknak minősített darabok „utaztatásának” szolgálatába állítjuk. Az installáció az újrahasznosítás mellett a nyersanyag-takarékoskodás építészeti lehetőségeire hívja fel a figyelmet, miközben a látogató nagyszerű képet kap a hagyományos japán lakáskultúráról, és egy átlagos család életének mindennapjairól.
A magyar pavilon Othernity – A modern örökség újrakondicionálása című kiállítása a szocmodern örökséghez fűződő viszonyunkat, a késő modern épületeink lehetséges új funkcióját és jövőjét kutatja 12 ikonikus budapesti épület bemutatásán, illetve újragondolásán keresztül. A projekt létrehozásában a magyar kurátori csapat – Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid, Fabényi Julia – mellett 12 kelet- és közép-európai építészstúdió vett részt. (Korábbi interjúnk a kurátorokkal: „Nem elég egzotikus”, Magyar Narancs, 2019. december 18.) A kiállítás mondanivalója igen aktuális, hiszen Magyarországon a késő modern örökség nagy veszélyben van. Mindez több okra is visszavezethető. A legalapvetőbb az épületek rossz állapota, de ez a kisebbik baj. Sokkal nagyobb gond, hogy a társadalomra még mindig jellemző a modern építészettel szembeni „nemértés”, és ez nemcsak az átlagemberek, de a politikai döntéshozók szintjén is megnyilvánul. És mivel a szocialista múlttal kapcsolatos ellenérzések gyakran nem választhatók el a szocializmus idején létrehozott művektől, ez gyakran a gyűlölet tárgyává is teszi azokat. Ennek ellensúlyozásaként a kiállítás LABOR-nak nevezett szekciójában a 12 kiválasztott épület részletes történetével és építészeti jelentőségével ismerkedhetünk meg, a SHOWROOM szekcióban pedig a kortárs építészek reflexióit, újragondolt koncepcióit láthatjuk. A kiállítás így nemcsak a múltra és a jövőre reflektál, de nagyszerűen kihasználja a pavilon kettéosztott terét is, kimozdítva a látogatót a passzív befogadó szerepéből.
Közösség és hagyomány
Nagyon szerettük a Trouble in Paradise című kiállítást a lengyel pavilonban, amely a vidék jövőjét vizsgálja, illetve arra keresi a választ, hogyan építhetünk fenntartható emberi környezetet a vidéki területek bevonásával. Itt magyar kiállítóval is találkozhatunk, az egyik terv a GUBAHÁMORI építésziroda, a FILIP (Bodonyi Panni illusztrátor és Kovács Budha Tamás képzőművész) és Demeter László ökológus közös munkája. A Fülöp-szigetek Structures of Mutual Support című kiállítása a közösségi építkezés témáján keresztül vizsgálja, hogyan hat az építészetre a közösség aktív részvétele. Az installáció – középpontjában egy könyvtárépülettel – nem vállal különösen újat, igényessége által mégis kiemelkedik a mezőnyből. A finn New Standards című kiállítás is kifejezetten érdekes, már csak azért is, mert helyszíne az Alvar Aalto által tervezett apró, de annál izgalmasabb pavilonépület. Az installáció a migrációs krízisre reagálva az 1940-es karéliai menekültválság miatt Finnországban ezrével épített Puutalo nevű (jelentése: faház) előregyártott házakat mutatja be. Az épületek olyan sikeresek voltak, hogy több kontinensen is elterjedtek, újfajta térelosztásukkal befolyásolva a helyi építészetet. Az Egyesült Államok találóan Wooden Framing névre keresztelt kiállításán a hagyományos amerikai faszerkezetes építészettel ismerkedhetünk meg. A kiállítás nem különleges, ám a klasszicizáló, a római Pantheon hatását mutató műemlék pavilon köré épített hatalmas favázas installáció jól példázza a államhatalom és az átlagemberek viszonyát.
A teljességhez tartozik, hogy – hasonlóan a három évvel ezelőtti, a Free Space megfoghatatlan tematikáját választó mustrához – a biennálé központi kiállítása idén is zavarba ejtően hektikus és rendszertelen. Míg legutóbb mindezt a homályos témafelvetés számlájára is írhattuk, az idén csak találgatni tudunk, Hashim Sarkis ugyanis pontosan és világosan fogalmazott.
Noha a nemzeti pavilonok között nagyobb arányban találunk figyelemre méltó munkákat, viszonylag kevés az olyan kiállítás, amely az építészet nyelvén (is) szól, gyakoriak az unalmasan vagy rendszerezetlenül berendezett, ezért nehezen értelmezhető pavilonok. Persze lehet arról vitatkozni, hogy mit értünk „az építészet nyelvén”, de szép makettek a kontextustól teljesen független, értelmetlen szerepeltetése és véletlenszerű elrendezése (belga pavilon), kibogozhatatlanul összezsúfolt reflexiók kaotikus prezentálása (brit pavilon) vagy éppen fél tucat QR-kód falakra ragasztása (német pavilon) biztosan nem az.
A kiállítás fődíját nyár végén, hatfős szakértői zsűri ítéli oda a legkiemelkedőbbnek tartott pavilonnak vagy pavilonoknak, így most legfeljebb csak találgathatjuk, kik kapják a biennálé Arany Oroszlánját. De azt már tudjuk, hogy az idei életműdíjat a Pritzker-díjas spanyol építész, Rafael Moneo kapta, az „in memoriam” díjat pedig a brazíliai modernista építészet kiemelkedő alakjának, az 1992-ben elhunyt Lina Bo Bardinak ítélték oda.
Paár Eszter Szilvia, Winkler Márk (Építészfórum)
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
Interjúnk az Othernity projektről:
