Képzőművészet

Pieter Hugo dél-afrikai fotográfus képei a Ludwig Múzeumban láthatók. A Narancs új számában interjúban beszél a szélsőséges élethelyzetek megjeleníthetőségéről, galériánkban pedig most megtekinthetik, mire jutott a kérdéssel a gyakorlatban.

A magyar képzőművészeti színtéren mostanában tapasztalható paradigmaváltó kultúrpolitikai beavatkozások olyan strukturális átrendeződésekhez is vezetnek, amelyeknek az első jeleit a szféra magán-, illetve állami intézményeinek vonatkozásában lehet megfigyelni. Magyarországon az utóbbi húsz évben az volt, ugye, a gyakorlat, hogy a kanonizációs folyamatokat a reprezentatív, állami fenntartású kiállítóhelyek, múzeumok indították és vitték végbe, az elsősorban műkereskedelemre koncentráló magánszféra pedig igyekezett leszűrni és hasznosítani a szakmai, infrastrukturális értelemben előtte járó "nagy" intézmények által előidézett konzekvenciákat.

Meztelen női testbe bújt Rákosi, Hitler mint műfasz, a hajléktalan Engels és Che Csehországban – de hogy kerül ide Kiszel Tünde és Balázs Pali? Képzőművészeti kritika következik, képgalériával.

Dés Márton kiállítását szerdán tiltották be – ám azóta új helyre kerültek a képek. Az erkölcstelennek felcímkézett kiállítás anyagáról beszélgettünk vele.

Ha valaki nem ismerné, a Zürichben Olomon néven született "mongol származású formafinomító szerzetes és népi akrobata" nem más, mint a klaviatúrák és a nyomtatott áramkörök védőszentje, aki már 1457-ben, másfél éves korában hangyákat számolt, majd "az adatokat napi bontásban rendszerezte és hó végi kimutatásokat készített mozgásukhoz".

Meglehet, provokatívan hangzik, de Nemes Csaba legújabb kiállítása a társadalomkritikus művészet zsákutcájáról szól. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ez a zsákutca Nemes Csaba egyéni művészi kudarca lenne, sőt, még csak az sem biztos, hogy kizárólag művészeti problematikáról van szó.

Számadás a tálentomról. Ezt a címet viseli a Petőfi Irodalmi Múzeum - nagyjából évfordulón kívüli - Karinthy-kiállítása: egyszerre stílszerű idézetkölcsönzéssel és annak ékes bizonyításával, hogy milyen erőteljesen és az utókor vélekedését döntően meghatározó modorban szólt saját életművéről a beskatulyázhatatlan író-költő.

A Ferencvárosi Művelődési Ház visszacsinálta volna Dés Márton betiltott kiállítását, a művész nem hagyta, hogy palira vegyék. A Ferencvárosi Pincegaléria előtt mutatta be képeit.

"Nem akarták, hogy folytassam" - állítja a kortárs művészeti múzeumot öt évig vezető művészettörténész és kurátor.

A tavalyi év Ausztriában a ruhájukat levedlő férfiak jegyében telt: a témában egymástól függetlenül két óriási anyagot mutattak be Bécsben és Linzben. A bécsi Leopold Múzeum plakátján három (egy fehér és egy fekete bőrű, illetve egy arab), kizárólag színes zoknit és futballcipőt viselő focista pózolt, a látogatókat a bejárat előtt pedig Ilse Haider Mr. Big című installációja, egy heverésző, monumentális férfiakt fogadta. A linzi Lentos Kunstmuseum Der Nackte Mann című kiállítását - akárcsak a budapesti változatot - Berhard Prinz egyik fotója, egy hosszú hajú, selymes bőrű, lányos arcú, hasán egy jól látható késelés nyomait viselő fiatalember reklámozta.

Vagyis hogy a tárgyak nem hordozzák, nem viselik magukon levethetetlenül nemhogy az "értelmüket", kulturális jelentésüket, mely csűrhető-csavarható, de még a funkciójukat sem. Különösen erős kontúrokkal mutatkozik ez meg a múzeumban, ahol a felhalmozott tárgyak tömegesen szakadnak ki használati összefüggéseikből, hogy leltári számmal ellátva, gondosan elraktározva, muzeológusi értelmezések kényére-kedvére kiszolgáltatva örök álomba merüljenek, jó esetben felriasztva egy-egy kiállítás idejére.

Amióta megjelent a lengyel Piotr Piotrowski In the shadow of Yalta (2009) című kötete, amely a régió 1989 előtti vizuális kultúráját nem a korábban érvényes kelet-nyugati paradigmában helyezte el, a kortárs művészet értelmezésében is egyre tudatosabbá vált az értékelés önreflexív módja.

Lehetséges, hogy egy gyanútlan, a kortárs képzőművészetben járatlan látogatót első pillantásra elrettent a Léna & Roselli Galéria terében elé táruló, szinte nyomasztóan zaklatott szín- és formaorgia, az összképet uraló patchworkszerű látvány. Közelebb merészkedve azonban, ha nem is könnyen, de felfejthető a vibráló munkákon felbukkanó különféle elemek és jelentések bonyolult mátrixa, megérthető a szokatlan következetességgel felépített festői kézjegy.

A TNPU (Telekommunikáció NemzetköziParalel Uniója) csődtömeggondnoka, a NETRAF (Neo-Szocialist.a Realist.a TNPU Globális Kontra Művészettörténet-hamisítók Frontja) ügynöke exkluzív tárlatvezetésen értelmezte a Ludwig Múzeumban látható TNPU-kiállítást.