Kiállítás

A történet beárnyékolja a művet

Kihűlt világ. Farkas István művészete

Képzőművészet

A mindenkori művészet dúskál tragikus sorsú alkotókban, de még ebben a kétes gazdagságban is különösen szomorú Farkas István életútja. A Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítása egyértelműen bizonyítja, hogy ő a két világháború közötti hazai képzőművészet egyik leg­eredetibb alkotója.

A hatvanas évek végétől többször is rendeztek Farkas István „életmű-kiállítást”, de 80 képnél többet még nem mutattak be. Most 170-et láthatunk, sőt néhány kortárs – James Ensor, Edvard Munch, Leon Spilliaert – művei­ből is kiállítanak az összefüggések okán. Noha a képek önmagukban is drámai hatást váltanak ki, láthatunk újságcikkeket, dokumentumokat, naplórészleteket, jegyzeteket és leveleket is, egy különleges és különösen megrázó életút tárgyi bizonyítékait. Farkas István kiállítása Pilinszky János verse nyomán kapta a Kihűlt világ címet, ami éppenséggel utalhat arra is, hogy a festő egész életét abban a tudatban élte, hogy „e világ nem az én világom / csupán a testem kényszere”, de még inkább utal arra – idézve Gát János műgyűjtőt –, hogy a „történet beárnyékolja magát a művet”, mivel élete Auschwitzban ért véget.

„Ahogy a magányba menekült Van Gogh minden fűszálában, levelében, lombjában egész vergődése bennevonaglik, úgy a magára talált Farkas István, legapróbb figuráiban is” – írta 1932-ben a Magyar Művészet kritikusa a festő budapesti tárlatáról, aki ekkor már nyolc éve élt és alkotott Párizsban, befutott művésznek számított, méltatói Matisse-szal említették egy napon. De az akkor az Ernst Múzeumban megrendezett, mintegy 130 képet felsorakoztató kiállítással Farkas elsősorban nem a hazai kritikusoknak és közönségnek, hanem az apjának akarta bebizonyítani, hogy jól döntött, amikor a festészetet választotta.

Farkas István ekkor már ötven felé közelítő független, eredeti alkotó volt, de sokan még mindig csak a „kis Wolfnert” látták benne, az egyik legnagyobb hazai könyvkiadó, a Singer és Wolfner tulajdonosának, Wolfner Józsefnek bohém gyermekét; azt legfeljebb a közeli ismerősök tudhatták, hogy a művészetpártoló, haladó gondolkodású apa hogyan terrorizálta családját. De Wolfner József nem értesülhetett a festő hazai sikeréről: 1932 januárjában, egy hónappal az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás megnyitója előtt meghalt. Végrendeletében mindent a fiára hagyott, a kiadóvállalatát is. Kettejük viszonyáról mindennél többet mond, hogy Farkasnak meg sem fordult a fejében, hogy pénzzé tegye apja „művét”, noha abból gondtalanul a művészetnek szentelhette volna további életét.

 

Süllyedés

Wolfner József nemcsak pofonokat adott, hanem pénzt is, végeredményben támogatta fia festői karrierjét. Farkas gyerekkorában a családhoz bejáratos pártfogolttól, Mednyánszky Lászlótól tanulhatott rajzolni, s tehetségét illetően minden bizonnyal az idős mester győzte meg a zord apát, aki finanszírozta budapesti és müncheni tanulmányait is – Fényes Adolf és Ferenczy Károly voltak a tanárai –, majd azt, hogy fia 1911-től Párizsba költözzön, ahol Chagall-lal, Léger-vel dolgozhatott együtt. De ahhoz, hogy Farkas István – ahogy azt P. Szűcs Julianna írta 1978-as kiállítása kapcsán –, „ez a kezdetben csupán finom, elvont, avantgarde hatásokra fogékony művész végül is pontos, kegyetlen realizmussal tükrözte a korhangulatot”, főleg az kellett, hogy miután 1914-ben mint ellenséget kiutasították Franciaországból, bevonuljon a Monarchia hadseregébe. A világháborúban frontkatonaként szolgált, egy évig hadifogolytáborban volt, még a lövészárokban is rajzolt, festett. És végképp leszámolt Párizsból „hozott” illúzióival. Noha egészen korai műveit ritkán szokták felidézni, a Kihűlt világ a vártnál jóval gazdagabb képanyaggal illusztrálja e kezdeti lépéseket. Tizenhét éves korában készült tájképe karakteres ecsetvonásokat mutat, csodával határos módon megmaradt, kamaszkori modellrajzai viszont nemcsak Mednyánszky hatását, de kivételes rajztudását is mutatják, a háborúban készült Hasaló katonák című pasztellrajz arctalan alakjaival pedig már az érett alkotót idézi. Farkas 1919 végén jutott haza az olaszországi hadifogságból, és a következő pár évben vált biztos kezű mesterré; elsősorban a család vendégeiről, rokonokról, művészekről készített expresszív portrékat, apja is modellt állt neki.

1924-ben újra Párizsba költözött, hamarosan a Montparnasse egyik legizgalmasabb magyar festőjeként emlegette a kritika, az André Salmon verseivel 1929-ben megjelent Correspondances című album után Farkasból valóban híres festő lett. „Olyan fantáziára képes, amilyen értelemben azt tizenöt évvel hamarabb azok a költők engedélyezték, akik a Montmartre-on Pablo Picasso tündöklő és nyomorúságos műtermében gyűltek össze. Annál a Picassónál, akivel Farkasnak csak egy közös vonása van: a luciferi készség, hogy az álmot a realitás legteljesebb eszközeivel valósítsa meg” – áradozott Salmon, és nem volt egyedül. A mostani kiállításon – miként a Correspondances illusztrációi – egy egész falat beborítanak azok az 1928–1932 közötti írt francia nyelvű újságcikkek, amelyek leginkább a festő eredetiségét méltatják. Farkas ugyanis eszközt váltott, új képeit vászon helyett falemezre, olaj helyett temperával festette. Párizs színes forgataga, vagy a francia tengerpart, ahol a nyarat töltötte, egyáltalán nem tűnt vészjóslónak, ám képeinek lidérces hangulata mintha előrevetítené a későbbi borzalmakat. Az olyan, 1930–1934 között született képek, mint például a Szirakuzai bolond, a Vörös asztal, a Z. grófnő arcképe vagy a Vihar után, nemcsak azért tekinthetők Farkas István legfontosabb műveinek, mert a választott technika művészi kifejezőereje itt a legerősebb, de azért is, mert a korabeli békés világ süllyedését láttatják előre, ami a harmincas évek végétől valóban bekövetkezett, a halálfejszerű arcok, a barna és a méregzöld „uralma”, a magányosan álló kerti bútorok, lakatlan települések mintha egy sosem látott pusztulás előjelei volnának. Azé a pusztulásé, amit Pilinszky csak utólag írhatott meg hasonló precizitással.

„Farkas István ma 45 éves. Hogy hová fog fejlődni, persze bizonytalan. Hogy azonban sohasem lesz hétköznapi és megalkuvó: az ezek után biztosítottnak látszik” – írták az 1932-es kiállítás után, e fejlődést azonban a kiadóvállalattal kapcsolatos tennivalók hamarosan megállították. Minden bizonnyal hozzájárult ehhez, hogy a hazai művészvilág nemcsak a dúsgazdag nagypolgárral, de az itthoni skatulyákba be nem illeszthető festői munkássággal sem tudott mit kezdeni, annak tükrében meg különösen nem, hogy Farkas mecénásként támogatta pályatársait. Nem csoda, hogy pályája csúcsán pár évre felhagyott a festészettel, de 1937-ben, amikor újból nekilátott, azt tudta írni párizsi barátainak: „A festő meghalt. Vagy csak mélyen alszik.”

 

„Leírhatatlan”

Mindez nemcsak azért végtelenül szomorú, mert Farkas István minden rémlátomása és a három zsidótörvény ellenére sem gondolt arra, hogy baja eshet, de azért is, mert Párizsban maradva ki tudja, milyen magasságokba emelkedhetett volna. Noha a Magyarországon 1938–1943 között született művei között is bőven vannak kiemelkedő alkotások, de az 1930-as évek elején született főműveinek árnyékában maradva, legfeljebb rímelnek rájuk. Persze mai ésszel még az 1943-ban Szigligeten készült tájképek harmóniája is egészen más megvilágításba kerül, és közben nem fér a fejünkbe, hogy Farkas – pedig sokszorosan lett volna rá lehetősége – miért nem vette igénybe befolyásos barátai segítségét, hogy megmeneküljön. Állítólag saját maga varrta fel a sárga csillagot.

A kiállítás utolsó termében nincsenek festmények. Levelek vannak, kétségbeesett segélykiáltások. Az egykor nagy hatalmú kiadótulajdonosnak 1944. április 25-én kellett jelentkeznie munkaszolgálatra a Rökk Szilárd utcai toloncházban, ahol két hónapot töltött, majd Kecskemétre vitték. Onnan írta utolsó levelét Herczeg Ferencnek, az „írófejedelemnek”, akit Wolfner József „fedezett fel”, és aki a kiadónál 1894-től működő Új Idők főszerkesztője volt – a következőt: „Mélyen tisztelt, kedves Feri bátyám! Végzetesen lehetetlen helyzetbe jutottam. Kecskeméten vagyunk a téglagyár táborban. Korbácsolás, éhezés, piszoktenger. – Leírhatatlan!! Nagyon kérlek mindent kövessél el, hogy mielőbb (sürgős!!) – mert elvisznek – elkerüljek innen. Vissza ahol voltam s onnan emberi helyre!” De Herczeg a levelet csak azután kapta meg, hogy Farkas Istvánt 2500 társával együtt bevagonírozták, és útnak indították Auschwitz felé. A Nemzeti Galéria kiállításának utolsó tárgya az a mentesítő okirat, amelyet 1944. augusztus 28-án Sztójay Döme miniszterelnök szignált. Farkas István ekkor már majd’ egy hónapja halott volt.

Kurátor: Kolozsváry Marianna művészettörténész. Magyar Nemzeti Galéria, nyitva: március 1-ig

 

Neked ajánljuk