Magyar Narancs: Mit kell tudni a Fotóhónapról?
Baki Péter: A kiállításokkal, konferenciákkal, vetítésekkel és számos egyéb rendezvénnyel kiegészülő biennálét – kezdetben csak Fotóhét volt – a Magyar Fotóművészek Szövetsége több mint húsz évvel ezelőtt indította. Ez idővel Fotóhónappá nőtte ki magát, és most jutottunk el odáig, hogy ne kétévente, hanem évente rendezzük meg. Az idén a legnagyobb érdeklődés minden bizonnyal a harmincas évektől a hatvanas évekig dolgozó legendás amerikai fotográfus, Weegee életmű-kiállítását kíséri majd, bár mi azt szeretnénk, hogy az emberek úgy tekintsenek a Fotóhónapra, mint egyenrangú kiállítások sokaságára. Nyilvánvaló, hogy a két világháború között készült felvételek nagyobb érdeklődést váltanak ki, de legalább ilyen fontos, hogy a kortársakra is ráirányítsuk a figyelmet.
MN: A nyitórendezvény egy konferencia lesz, ahol ön A Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotóművészek Szövetsége által elvégzett kutatás eredményei címmel tart előadást. Mit értsünk ez alatt?
BP: Munkatársaimmal feltérképeztük és különböző aspektusokból – intézményrendszer, oktatás, könyvkiadás, műgyűjtés stb. – megvizsgáltuk a magyar fotókultúra helyzetét, visszatekintve az elmúlt tíz évre, az így szerzett adatokat pedig megpróbáltuk számszerűsíteni. Voltak már korábban is olyan kutatások, amelyek a fotográfiai szcénát próbálták feltárni, de azok általában szubjektív módon, például interjúkon keresztül gyűjtöttek anyagot. Mi most pontos adatokat gyűjtöttünk be, így konkrét mérőszámok alapján tudunk a korábbiaknál tisztább képet mutatni.
MN: És mire jutottak?
BP: Például arra, hogy vannak a fotókultúrának olyan területei, amelyekről azt gondoltuk, nem működnek jól, ám a számok nem ezt mutatják. Ilyen például a fotográfiai szaksajtó vagy az oktatás helyzete. E területek vizsgálatakor arra jutottunk, hogy megfelelő számú lap, portál, tanfolyam, oktatási intézmény működik, így ezeknek nem a számát kellene növelni, inkább a minőségét. Ugyanakkor az intézményrendszert illetően már nem lehetünk ilyen elégedettek.
MN: Miért?
BP: Hatalmas belső aránytalanságokat észleltünk. Az állam olyan szereplőket támogat kiemelten, akik a mérőszámok alapján nem teljesítenek jobban, mint a versenytársaik.
MN: Ha jól tudom, a kutatás azt a célt is szolgálta, hogy megmutassa, milyen társadalmi haszna lehet a fotográfiának. Hogyan lehet ezt megmutatni?
BP: Úgy semmiképpen nem, hogy egy-egy szakmai csoport a kulturális szcénán belül erőteljesen hangoztatja a maga fontosságát. A rendszerváltás óta eltelt majdnem harminc év alatt sajnos nem sikerült olyan fotográfusokat felmutatnunk, akik kiemelkedő és állandó nemzetközi jelenléttel és ismertséggel bírnak, pedig ezért közösen, félretéve a belső vitákat, együtt kellene tennünk. Ezért is törekedtünk arra, hogy egy olyan anyagot tegyünk le az asztalra, amivel bizonyítani tudjuk, mekkora potenciál van a magyar fotográfiában, miközben a támogatottsága elenyésző.
MN: Tudna konkrét példát is mondani?
BP: Ha az elmúlt tíz év Szépművészeti Múzeumban rendezett fotókiállításait nézzük, akkor igen jelentős látogatói számokat találunk. A 2008-ban rendezett Lélek és test című kiállítást több mint 70 ezren, 2012-ben A fotóművészet születését több mint 50 ezren tekintették meg. Ezek a számok véleményünk szerint jól mutatják a társadalmi igényt a minőségi fotográfiai kiállításokra, ám ennek ellenére a teljes szakmai intézményrendszer – az állami kézben lévő Robert Capa Központot leszámítva – nem kap 40 millió forintnál több támogatást évente. Ebben benne van a Magyar Fotográfiai Múzeum, a Mai Manó Ház, a Magyar Fotóművészek Szövetsége és még egy sor szervezet és intézmény. Az aránytalanságot jól mutatja, hogy ugyanekkor a Robert Capa Központ évi jóval több mint 200 millió forintból gazdálkodhat.
| ||
MN: A Magyar Fotográfiai Múzeum neve úgy hangzik, mint egy állami közintézményé. Ezek szerint nem az?
BP: Valójában nem. A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Budapesti Fényképész Szövetkezet 1990-ben hozta létre a Magyar Fotográfiai Alapítványt (MFA), azóta ennek az alapítványnak a birtokában van az a több százezer fotográfiából álló gyűjtemény, amelynek alapjait a szövetség gyűjtötte össze, s ami később a múzeum gyűjteményévé vált. Noha védett műtárgyakról van szó, ezek nincsenek állami tulajdonban, így a Magyar Fotográfiai Múzeumnak ugyanúgy pályáznia kell, mint bármilyen más, magánkézben lévő intézménynek. Tavaly 5 millió forintot kaptunk a minisztériumtól a fenntartási költségekre.
MN: Egy nyilatkozatában említette: „Gyenge az érdekérvényesítő képességünk, dacára annak, hogy számos fotográfiai alapítvány és egyesület tevékenykedik.” Nem lehet, hogy azért gyenge, mert ezeket a társaságokat a széthúzás jellemzi?
BP: Az, hogy sok szervezet tevékenykedik a fotográfiáért, önmagában nem jelent hátrányt. Mégis jellemző a „széthúzás”, bár itt elsősorban nem csupán a személyeskedésre gondolok, hanem például arra, hogy nem fogalmazódnak meg közös célok, víziók. Mindenki járja a maga útját, míg a nagyobb társaságok, mint amilyen a Magyar Fotóművészek Szövetsége, afféle ernyőszervezet.
MN: Februárban a Mai Manó Ház ügyvezető igazgatójának is kinevezték, és ekkor arról beszélt, hogy „a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Mai Manó Ház most már közös cél érdekében tud dolgozni, és a tulajdonosi szerkezetben lévő bizonytalanságok nem vetnek rossz fényt erre a munkára”. Ezek szerint még a Mai Manó Ház és a Magyar Fotográfiai Múzeum is egymásra fújt?
BP: A Mai Manó Ház Nonprofit Kft.-t a múzeumhoz hasonlóan az MFA hozta létre húsz évvel ezelőtt a Magyar Újságírók Országos Szövetségével (MÚOSZ) közösen. A kft. tulajdonosi szerkezete többször változott, de tavaly úgy nézett ki, hogy az MFA-nak 85,6, a MÚOSZ-nak 14,4 százalékos volt a tulajdonrésze. Noha ez hatalmas többséget jelentett, az alapszabály szerint döntéseket csak 91 százalékos tulajdonosi többséggel lehetett hozni, és emiatt állandó feszültség volt a ház korábbi vezetője, a MÚOSZ képviselője, illetve az alapítvány képviselője között, aki okkal neheztelt azért, hogy 85,6 százaléknyi tulajdon birtokában sem tud beleszólni a döntésekbe. Ezt a patthelyzetet sikerült végül úgy megszüntetni, hogy a MÚOSZ 14,4 millió forintért eladta az MFA-nak a tulajdonjogát. Ezzel az alapítvány ugyanúgy 100 százalékos tulajdonosa lett a Mai Manó Háznak, mint a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumnak is, ez pedig végre tiszta helyzetet teremtett a két intézmény között.
MN: Mennyiben érinti ez a közönséget? Jobb kiállítások lesznek?
BP: Általában eddig is megfelelő színvonalú kiállítások voltak, vagyis nem az volt a cél, hogy mostantól „még jobbak” legyenek – bár remélem, hogy ez is megtörténik –, hanem az, hogy a Mai Manó Ház kiállításainak egyik legfontosabb forrása ezentúl a hatalmas gyűjteménnyel rendelkező kecskeméti múzeum legyen. Persze az lenne a legjobb, ha végre a Magyar Fotográfiai Múzeum Budapestre költözhetne.
MN: Miért nincs jó helyen Kecskeméten?
BP: Kecskemét városával semmi baj nincs, sőt hálásak lehetünk, hogy a város 1991-ben befogadta a múzeumot, s azóta támogatásokat is nyújtott részére. Jó viszonyban voltunk és vagyunk a városvezetéssel, de közvetlen kapcsolatunk nincs velük. A fővárosba költözés elsősorban a látogatottság miatt lenne fontos; a már említett nagy sikerű Lélek és test kiállítási anyagnak a 80 százaléka a kecskeméti raktárból került a Szépművészeti Múzeumba. Ám ha Kecskeméten rendezünk hasonló színvonalú kiállítást, a látogatók száma elenyésző. Sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy átalakultak a fogyasztói szokások, ezért csökkent a kecskeméti tárlatok látogatóinak száma, ugyanakkor egészen biztos, hogy egy Budapesten működő fotográfiai múzeum az állandó kiállításával és az időszakos tárlataival jóval nagyobb érdeklődést keltene.
MN: Immár 12 éve igazgatója az intézménynek, és egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy 2008 óta az a leghőbb vágya, hogy a múzeum a fővárosba kerüljön. Nem érzi felelősnek magát azért, hogy ezt tíz év alatt sem tudta tető alá hozni?
BP: Amikor 2006-ban átvettem a gyűjteményt, Budapesten a Mai Manó Házon kívül szinte alig volt olyan kiállítóhely vagy galéria, amely fotográfiával foglalkozott. Viszont ezt követően jelentős változás történt ezen a téren, egyre több fotókiállítást rendeztek, egyre több galéria kezdett foglalkozni a fényképekkel, sőt a fotográfia mint kiállítási tárgy a legnagyobb országos múzeumokban is előtérbe került. Voltaképpen ennek a folyamatnak volt az eredménye, hogy Baán László minket is hívott, legyünk a Liget-projekt része. Úgyhogy az említett tíz évből öt azzal ment el, hogy a Városligetbe készültünk, hiszen az eredeti elképzelések szerint 2018-ban lett volna a megnyitó. Ám ez a terv számunkra nem valósulhatott meg.
MN: Akkor miben bízhatnak?
BP: Öt éve, 2013-ban az OTP Bank lett a Magyar Fotográfiai Alapítvány legfőbb támogatója; jelenleg ők fedezik a kecskeméti múzeummal és a Mai Manó Házzal kapcsolatos szinte összes kiadást. Mindezek mellett arra is ígéretet kaptunk, hogy biztosítják a szükséges forrást ahhoz is, hogy találjunk olyan, múzeumi célra is alkalmas fővárosi épületet, ami méltó a magyar fotográfiához és a gyűjtemény nagyságrendjéhez.
MN: Nem túlzottan kockázatos-e, hogy az alapítvány működése mindössze egy nagy támogatón múlik?
BP: Hadd kérdezzek vissza: nem túl kockázatos, hogy egy európai szintű gyűjteményt szinte senki sem támogat? Ebből a szempontból az OTP Bank sokkal felelősségteljesebb a magyar fotókultúra iránt, mint a magyar állam. A bank nagyvonalú támogatásából létre tudtunk hozni egy mára kiépített, stabil szakmai hátteret, lehetőségünk nyílt olyan terveket megvalósítani, amelyekről nem is álmodhattunk egy alulfinanszírozott intézményben.
MN: Milyen garanciák vannak arra, hogy a gyűjtemény egyben marad, és a leendő múzeum működése is biztosítva lesz?
BP: A gyűjtemény integritását a Magyar Fotográfiai Alapítvány majdnem harmincéves működése mellett a muzeális intézményekről szóló törvény is biztosítja, illetve keretbe is helyezi működésének szabályait. A finanszírozás területén pedig – reményeim szerint – egy hosszú távú s mindkét félnek gyümölcsöző partneri viszonyt sikerült kialakítani az OTP Bankkal.
