Kiállítás

Egyetlen forrásból

Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908–1984) művészetében

  • Molnár Ráhel Anna
  • 2019. március 28.

Képzőművészet

A Magyar Nemzeti Galéria – születésének száztizedik évfordulójának apropóján – Korniss Dezsővel folytatja 20. századi magyar művészeket bemutató sorozatát. A Bartók Béla Cantata Profanájából kölcsönzött címben – Csak tiszta forrásból – Kolozsváry Marianna kurátor rögtön meg is határozza azt a nézőpontot, amely felől az életműre tekint.

Hangsúlyozza, hogy a kiállítás nem törekszik átfogó bemutatóra, ehelyett Korniss munkásságának hosszú és termékeny időszakából egy aspektust emel ki, s használ központi rendezőelvként. Ez a „különleges nézőpont” a bemutatott több mint kétszáz művet a magyar népművészeti motívumkincs vizualitásának szűrőjén és csak azon keresztül mutatja be. Korniss időről időre megújuló művészeti tevékenységét az 1930-as évektől időrendben követő, egy-egy műre vagy műcsoportra épülő egységek követik: Vajda Lajossal végzett népművészeti motívumgyűjtésének és az Európai Iskola indulásának időszakától a Tücsökforradalmon (1948) és Bartók kompozícióin át formál tematikus egységeket a Sárkányos (1947), a Miksa (1956) vagy a Kántálók (1966), míg végül kalligrafikus festményein és zászlóképein át eljutunk az 1970-es évek teljes absztrakciójáig.

Némelyik tematikus szakasz érint ugyan olyan felvetéseket, mint a maszk, a mozgás, a tánc vagy a nőiség és szexualitás tartalmai, amelyek kibontása, szélesebb kultúrtörténeti összefüggésekbe helyezett, átgondolt vizsgálata alkalmat adhatott volna rá, hogy a kiállítás valóban tisztább képet rajzoljon Korniss népi hiedelemvilághoz és hagyományos kultúrához fűződő összetett viszonyáról – ez a kutatás viszont elmaradt. Helyette busómaszkok, cifraszűrök, feszületek, kancsók és kopjafák sorakoznak némán, a Tücsöktánc (1945–1949) sorozat előtt néptáncváltozatok archív felvételei forognak. Az etnográfiai és kultúrantropológiai tudás beemelése a kortárs kiállításrendezésbe nem új keletű, ezek a gyakorlatok viszont épp a művek és tárgyak kölcsönös felnyitásával és azok sokirányú párbeszédhelyzetén keresztül emelik differenciáltabb látószögbe a képzőművészeti anyag értelmezését. Ehelyett a Néprajzi Múzeum tárgyainak aránytalan, fullasztó sokasága, formai hasonlóságokra szorítkozó bemutatása itt nemcsak a művek kontextusváltozatait zárja rövidre, de a tárgyak saját, gazdag történeteit is elfedi.

És ahogy Korniss egyre többet kísérletezik, s festészete egyre inkább az absztrakció irányába fordul, a kiállításnak is annál erősebben kell kapaszkodnia a magyar népművészet formai asszociációinak kizárólagosságába, hogy hellyel-közzel összetartsa koncepcióját. Így is tesz. Nehéz eldönteni, vajon a miskakancsók serege illusztrálja a kis méretű festményt, vagy fordítva. Talán az 1950-es évek kalligrafikus festményeit bemutató teremben a leginkább zavarba ejtő ez a szemlélet, ahol a kurátor minden művet egy-egy szőttessel, hímzéssel, lepedővéggel állít párhuzamba. Korniss számára a kalligráfia „állapot-líra”, amelyben a kép egy pillanatnyi, megismételhetetlen állapot vizuális közvetítője. Hegyi Lóránd ír kalligrafikus absztrakciójáról, amely „nem a látvány fokozatos jelzéssé való festői átírásának útját járja be, hanem maga teremt minden természeti-tárgyi-figurális látványtól független, önálló szellemi valóságot”.

Azt a szellemi önállóságot és szakmai szabadságot viszont, amely Korniss egyszerre játékos és szigorúan megkomponált életművét jellemzi, a kiállítás nézőpontja a népi hagyomány feldolgozásának programjává egyszerűsíti – a tárgyak és művek együttesei így a legtöbb esetben pusztán egy sok szempontból félrevezető, öncélú kurátori koncepció igazolását szolgálják.

A kiállítást záró, Korniss a következő generációra gyakorolt hatását bemutatni hivatott egysége egy Bak Imre, Nádler István, Csiky Tibor és Keserü Ilona műveiből rendezett egytermes bemutató. Festészeti hatásának vizsgálatára kevés, említésnek sok. Persze érthető a párhuzam – az ipartervesek szintén a népművészeti motívumkinccsel (is) rokonítható geometrikus absztrakciójának válogatása jól megtámogatja az eddigi narratíváját. Más szakmai kapcsolatokról, lehetséges párhuzamokról nem esik szó, mint Altorjai Sándor vagy Tót Endre egyes művei és Korniss lírai absztrakciójának kapcsolata – ezek egy olyan koncepció számára, amelyik kizárólag a népművészet hagyományán keresztül didaktikusan ismételt magyarság kiemelésében hisz, nem fontos. Kár, mert fontos kiállítás lehetne. Olyan kiállítás, amely a népművészettel, a néptánccal, a magyarországi népi kultúrával együtt a „magyar” szó jelentésének egészét kisajátító politikai retorika környezetében megkísérli a „hagyomány” vagy a „lokalitás” fogalmainak finomhangolását. Az évforduló alkalmat adhatott volna erre is, hiszen olyan művészről van szó, aki szuverén festészeti rendszerén belül valóban egyszerre kötődött helyi gyökereihez és a legprogresszívebb nyugat-európai tendenciákhoz. De úgy látszik, az állami intézményrendszerben ez egyre nehezebben teljesíthető feladat.

Magyar Nemzeti Galéria, nyitva: április 7.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.