Hangsúlyozza, hogy a kiállítás nem törekszik átfogó bemutatóra, ehelyett Korniss munkásságának hosszú és termékeny időszakából egy aspektust emel ki, s használ központi rendezőelvként. Ez a „különleges nézőpont” a bemutatott több mint kétszáz művet a magyar népművészeti motívumkincs vizualitásának szűrőjén és csak azon keresztül mutatja be. Korniss időről időre megújuló művészeti tevékenységét az 1930-as évektől időrendben követő, egy-egy műre vagy műcsoportra épülő egységek követik: Vajda Lajossal végzett népművészeti motívumgyűjtésének és az Európai Iskola indulásának időszakától a Tücsökforradalmon (1948) és Bartók kompozícióin át formál tematikus egységeket a Sárkányos (1947), a Miksa (1956) vagy a Kántálók (1966), míg végül kalligrafikus festményein és zászlóképein át eljutunk az 1970-es évek teljes absztrakciójáig.
Némelyik tematikus szakasz érint ugyan olyan felvetéseket, mint a maszk, a mozgás, a tánc vagy a nőiség és szexualitás tartalmai, amelyek kibontása, szélesebb kultúrtörténeti összefüggésekbe helyezett, átgondolt vizsgálata alkalmat adhatott volna rá, hogy a kiállítás valóban tisztább képet rajzoljon Korniss népi hiedelemvilághoz és hagyományos kultúrához fűződő összetett viszonyáról – ez a kutatás viszont elmaradt. Helyette busómaszkok, cifraszűrök, feszületek, kancsók és kopjafák sorakoznak némán, a Tücsöktánc (1945–1949) sorozat előtt néptáncváltozatok archív felvételei forognak. Az etnográfiai és kultúrantropológiai tudás beemelése a kortárs kiállításrendezésbe nem új keletű, ezek a gyakorlatok viszont épp a művek és tárgyak kölcsönös felnyitásával és azok sokirányú párbeszédhelyzetén keresztül emelik differenciáltabb látószögbe a képzőművészeti anyag értelmezését. Ehelyett a Néprajzi Múzeum tárgyainak aránytalan, fullasztó sokasága, formai hasonlóságokra szorítkozó bemutatása itt nemcsak a művek kontextusváltozatait zárja rövidre, de a tárgyak saját, gazdag történeteit is elfedi.
És ahogy Korniss egyre többet kísérletezik, s festészete egyre inkább az absztrakció irányába fordul, a kiállításnak is annál erősebben kell kapaszkodnia a magyar népművészet formai asszociációinak kizárólagosságába, hogy hellyel-közzel összetartsa koncepcióját. Így is tesz. Nehéz eldönteni, vajon a miskakancsók serege illusztrálja a kis méretű festményt, vagy fordítva. Talán az 1950-es évek kalligrafikus festményeit bemutató teremben a leginkább zavarba ejtő ez a szemlélet, ahol a kurátor minden művet egy-egy szőttessel, hímzéssel, lepedővéggel állít párhuzamba. Korniss számára a kalligráfia „állapot-líra”, amelyben a kép egy pillanatnyi, megismételhetetlen állapot vizuális közvetítője. Hegyi Lóránd ír kalligrafikus absztrakciójáról, amely „nem a látvány fokozatos jelzéssé való festői átírásának útját járja be, hanem maga teremt minden természeti-tárgyi-figurális látványtól független, önálló szellemi valóságot”.
Azt a szellemi önállóságot és szakmai szabadságot viszont, amely Korniss egyszerre játékos és szigorúan megkomponált életművét jellemzi, a kiállítás nézőpontja a népi hagyomány feldolgozásának programjává egyszerűsíti – a tárgyak és művek együttesei így a legtöbb esetben pusztán egy sok szempontból félrevezető, öncélú kurátori koncepció igazolását szolgálják.
A kiállítást záró, Korniss a következő generációra gyakorolt hatását bemutatni hivatott egysége egy Bak Imre, Nádler István, Csiky Tibor és Keserü Ilona műveiből rendezett egytermes bemutató. Festészeti hatásának vizsgálatára kevés, említésnek sok. Persze érthető a párhuzam – az ipartervesek szintén a népművészeti motívumkinccsel (is) rokonítható geometrikus absztrakciójának válogatása jól megtámogatja az eddigi narratíváját. Más szakmai kapcsolatokról, lehetséges párhuzamokról nem esik szó, mint Altorjai Sándor vagy Tót Endre egyes művei és Korniss lírai absztrakciójának kapcsolata – ezek egy olyan koncepció számára, amelyik kizárólag a népművészet hagyományán keresztül didaktikusan ismételt magyarság kiemelésében hisz, nem fontos. Kár, mert fontos kiállítás lehetne. Olyan kiállítás, amely a népművészettel, a néptánccal, a magyarországi népi kultúrával együtt a „magyar” szó jelentésének egészét kisajátító politikai retorika környezetében megkísérli a „hagyomány” vagy a „lokalitás” fogalmainak finomhangolását. Az évforduló alkalmat adhatott volna erre is, hiszen olyan művészről van szó, aki szuverén festészeti rendszerén belül valóban egyszerre kötődött helyi gyökereihez és a legprogresszívebb nyugat-európai tendenciákhoz. De úgy látszik, az állami intézményrendszerben ez egyre nehezebben teljesíthető feladat.
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva: április 7.
