Képzőművészet

A Trafó Galéria tere első pillantásra olyan üresnek tűnik, mintha valaki egy jó lukácsozás után szanaszét felejtette volna a törülközőit, amelyek aztán úgy száradtak, ahogy odadobták őket.

A Vasarely Múzeum első emeletén látható kiállításokban első pillantásra nem könynyű közös elemet találni, sőt, mintha egymás szöges ellentétei lennének. Az egyik, A képek állása valójában egy utazó rendezvénysorozat címe, amelyben a médiaművészet két úttörő személyiségének, Bódy Gábornak és Zbigniew Rybczynskinek az életművét mutatják be.

Nem volt még átfogó Cézanne-kiállítás Magyarországon, ráadásul a Szépművészeti Múzeumban most megrendezett Cézanne és a múlt - Hagyomány és alkotóerő című tárlat szemmel láthatóan nem csak itthon kelt érdeklődést. Hogy mitől unikális? Erről is beszélgettünk a világ egyik legfontosabb múzeumának vezetőjével és a Cézanne-rajongó angol művésszel, aki a modernizmus kezdeteinek kiváló ismerője.

Társadalomsebész, aki művészettel és őszinte őserővel gyógyítja az önmagába belebetegedett világot - mondja magáról. A posztmodern polihisztorral a balkáni brutalitásról, Elvisről és Dávid Ibolyáról beszélgettünk.

A Várfok Galéria az utóbbi időben kétszáz négyzetméteresre növelte a kiállítóterét - egy utcafronti és egy rá merőlegesen húzódó kényelmes terem kialakításával ideálisra bővítette a befogadóképességét ahhoz, hogy értékelhető csoportos kiállításoknak is helyet tudjon adni.

A Kazinczy utca északi része a legtöbb pesti fiatalnak kizárólag esti világításban ismerős. Nappal az is világossá válik, hogy miért. Az utcában alig van ház, a romkocsmák szabadon foglalhatják el az egymásba érő építési telkeket. Az utca közepén, a 47. szám alatt frissen felújított homlokzat, rajta büszke betűkkel: Mika Tivadar Rt. Kisebbfajta csodának számít, hogy itt van, de itt van.

"A kiállítás legfőbb értéke, hogy ezt a paradoxonokkal áterezett pályát, ha módszerében olykor túlbeszélt módon is, de pontosan és nagy műveken keresztül, eredeti szemlélettel mutatja be." A Szépművészeti nagyszabású Cézanne-kiállításán járt kritikusunk.

Kifejezetten jó ötletnek tűnik, hogy Lakner Antal retrospektív kiállítása kitüremkedik a LuMú bejárata elé. A két kiléptetett munka körül feltűnően sokan csoportosulnak, találgatva, vajon mit keres itt egy izlandi felségjelű, különös formájú haditechnikai egység és mellette egy konténer, katonai ruhákban feszítő próbabábokkal.

Amikor Major János 2008-ban meghalt, az ironikusan bizakodó művészbarátok nekrológokban utaltak arra, hogy hamarosan megjelennek a zsebük tömésével elfoglalt művészettörténészek, és jól rávetik magukat az életműre.

Szabó a kilencvenes évek óta foglalkozik a fotografikus képpel. Nagyméretű fotói játékosan mozognak a hihetőség határán: mutatják is, meg nem is, hogy valójában makettről, egy mesterséges világról készültek.

A hódmezővásárhelyi születésű Elkán László, aki a francia ellenállásban fölvette a Lucien Hervé nevet, azután vált hivatásos fényképésszé, hogy 1947-ben kizárták a Francia Kommunista Pártból.

Erőteljes ötletek helyett tétova téblábolás jellemzi a 13. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás nemzeti pavilonjait. 2012-ben hiánycikknek számítanak a próféták, pedig nagy szükség lenne rájuk.

Kínzások, kegyetlenkedések, hímtagok