Interjú

„Felrobbantják az agyamat”

Biacsics Renáta (Renyagyár) grafikus, illusztrátor

Látványos, olykor vicces, olykor gyomorszorító rajzaival, falfestményeivel és kollázsaival lett népszerű. Munkái közt ugyanúgy megférnek a közéleti témák, mint a kocsmai viccek. Reakcióidőről, pályakezdésről és művészi technikákról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Honnan jött a név?

Biacsics Renáta: Gyerekkorom óta rajzoltam, mondhatnám úgy, hogy terápiás jelleggel, a saját élményeimet és szorongásaimat lereagálva. Már általános iskolásként is volt egy naptáram, abba firkáltam fel, hogy mi történt aznap. Depressziós, szomorú időszakok jegyzetei. De ezek a kis skiccek jelentették az aznapi vidámságot, mind meg is vannak még. Egyetemre csak hosszú útkeresés, a dekorsuli és OKJ-s grafikusi képzés után, hatodszorra vettek fel, Pécsre, a művészeti kar tervező grafika szakára. Ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Abban az évben indult a szak, mi voltunk az első csoport, ránk szabták a képzést. Hatalmas luxusban éltünk: mindössze nyolcan voltunk, és volt két termünk is, egy gépterem és egy manuális dühöngő, a koszolós munkáknak. Ott kialakítottam egy sarkot, ahonnan ki sem lehetett robbantani este 11-ig. Amíg ki nem dobott a portás, addig tocsogtam a festékben meg a ragasztóban, mivel nagyon szerettem a kezdetektől a manuális technikákat belevinni a tervezésbe. Már reggel a sarokban koszoltam, amikor a csoporttársak egyike a szemétdombomra nézve megszólalt: „Ma is korán beindult a Renyagyár!” Hát, innen a nevem.

MN: Volt előzménye is a Renyagyárnak?

BR: A Szent Kávé rajzszakkör, amelyet viccből kezdtünk Csató Csenge barátnőmmel. Beültünk kávézókba, és az elkapott mondatokat ábrázoltuk, majd ezeket közzétettük a Facebookon. Ez hamar népszerű lett, de aztán Csenge más irányba ment. Én azonban a függője maradtam a dumagyűjtésnek, és a körülöttem lévő dolgok gyors művészeti lereagálásának. Nem tartottam fairnek, hogy a duónk nevét egyedül vigyem tovább, így másfél évi szünet után, 2018-tól már Renyagyár néven folytattam.

MN: A stílus már kezdetekben is hasonló volt?

BR: Igen, csak kissé kapkodósabb. S az is változott, hogy mikre fókuszálok. A Renyagyár kezdetén a korábbi kocsmadumák domináltak, a vicces helyzetek ábrázolása.

MN: Kik hatottak rád?

BR: Omara művésznő különösen, a naiv művészek világa meghatározó számomra. Ez az impulzív, odacsapok attitűd. A gyerekrajzok ösztönössége is lenyűgöz. A nyolcvanas évek zine kultúrája is vonz, főleg a roncsolt megoldások. Én is sokszor szinte a szemétből dolgozom. Mindent beleragasztok a munkámba, ami csak a kezembe kerül. Filctollal dolgozom általában és ragasztok. Mindig volt egy beteges spórolási ösztön bennem, hogy semmit nem szabad kidobni, minden hasznos lesz. A ragasztgatást úgy kezdtem, hogy valamit elrontottam, és ez nagyon bosszantott. Letakarom valamivel, gondoltam. Irtó jól nézett ki, hát belefirkáltam. És azóta reklámszatyrokat aprítok, újságokat, anyagokat, ha megtetszik egy felület. Egy mémet bárki össze tud rakni, de ezek rajzok és kollázsok.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk