rés a présen: Festettél már csendéletet, tájképeket, embereket, foglalkoztál konceptuális művészettel. Mi a közös ezekben?
Horváth Bogi: A szemlélődés. Ez az alaphelyzet, amikor meglátok egy szélben kavargó nejlonzacskót vagy egy krumplibogarat. Az első, ami eszembe jut róluk, hogy szépek. És ami szép, azt meg is akarom festeni. De lehetetlen mindent megfesteni, ami szép, és nem is szabad, mert unalmassá válhat. Szóval érdemes utánagondolni, hogy vajon érdekes-e számomra az, amit látok. Ha igen, akkor másoknak is szívesen megmutatom, ha nem, akkor nagy valószínűséggel másnak sem tudom hitelesen felkelteni az érdeklődését iránta. Ez a szemlélődés a festészetem legtermészetesebb része. Innen jön a tájkép szeretete is. Leginkább a hegyről szeretek a völgybe tekinteni, vagy a szemben lévő hegyek vonulatain tűnődni. Egyedül ott fent a hegyen, egy pillanatra érteni vélem a csendet. Azután lemegyek a városba, és a lehető legtermészetesebben zökkenek vissza a zajba. Elsétálok a földön fetrengő csövesek között, felszállok a villamosra, ahol látás és kilátás nélküli tekintetek merednek a padlóra, vagy éppen ki az ablakon. Amikor hazaérek, nézem a híreket a tévében és hallgatom, ahogy politikusaink megnyerő mosollyal magyaráznak valamit, amihez talán ők maguk sem értenek, vagy ami még rosszabb, értenek hozzá, de nem hisznek benne. Ilyenkor az első, ami eszembe jut, hogy ez szomorú. Ami szomorú, azt persze meg is akarom festeni, de természetesen lehetetlenség mindent megfesteni, ami szomorú…
rap: Sokszor reflektálsz más művészekre, művészetekre. Mik és kik hatottak rád leginkább?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
