„Két kő egymás mellett”

Mohácsi András képzőművész

Ő készítette a II. világháború áldozatainak új emlékművét, amelyet a turulbotrány miatt megtépázott XII. kerületi önkormányzat az idén avatott fel. A városmajori Jézus Szíve-templom előtt felállított szobor keletkezéstörténete mellett köztérrendezésről, szobrászi és kutatói munkáról beszélgettünk a művésszel, de szó esett arról is, hogy hosszú idő után újra fest.

Magyar Narancs: Hogyan választott alkotót a kerület az új emlékműhöz?

Mohácsi András: Korrekt, jeligés pályázatot írt ki az önkormányzat. Egy pályázat sikeressége mindkét fél részéről abban áll, ha betartják a kiírásban foglaltakat. Ez esetben nagyon komolyan vették, hogy valódi emlékművet akarnak állítani a második világháború XII. kerületi áldozatainak. Azt kérték, hogy a szobor „szimbólumában olyan absztrakciót valósítson meg, amely tágabb értelemben képviseli az érintetteket, befogadó legyen, amelyben mindenki magára ismerhet vallásától, nemzetiségétől, társadalmi hovatartozásától függetlenül”. Nyertem, majd kicsit mintha meghökkentek volna a személyemen.

MN: Miért?

MA: A pályaművem nagyon neutrális, nem lehetett előre tudni, ki csinálta. A forma, amit kitaláltam, bár egyszerű, a jelentése megosztó is lehet. Ez a mű az én munkásságomon belül is szűkszavú munka. Nagyon puritán, stílusában bizonyos tekintetben unikális. A formavilága kapcsolódik az Árkay Aladár- és Bertalan-féle templomrendszerhez, a nyelvezete a teatralitás minden elemét elkerüli. Nem nagyon érzek benne pátoszt. Hűvös erőteljesség van benne – legalábbis az elképzelésem szerint. És hát, mint ismert, a kerület más típusú emberekkel szokott együtt dolgozni. Ennek jelét is adták.

MN: Hogyan?

MA: Kezdeti, majd lassan szűnő bizalmatlanságot érzékeltem. Mintha nehezen hitték volna el, hogy az emlékművel nem akarok politikai státuszt kreálni, vagy egyáltalán politi­kai­lag kijelentő módban fogalmazni. Úgy gondolom, felelősséggel tartozom azoknak az emléke iránt, akik a kerületben haltak meg. Meghalni, szenvedni és a gyalázatot elviselni sokféle módon lehet. Senki nem vonhatja ki magát alóla, valamilyen módon családilag mindenki érintett. Ahogy József Attila mondja, „űzi egymást a bosszuállás vágya s a lelkiismeret”. A felkérés arról szólt, hogy ez a közös emlékezet és a közös gyász emlékműve legyen. De ehhez szembe kell nézni azzal, hogy mit jelent a közös gyász.

MN: Miért pályázott?

MA: Nem akartam néma maradni. Tiltakoztam már szobor ellen, amikor történelemhamisítás történt: ott voltam a német megszállási emlékmű ellenzői között a Szabadság téren. Nagyon nehezemre esett egy szobrász kolléga munkája ellen tiltakozni, de muszáj volt. A turul ellen anno nem is voltak tüntetések, csak mellette. A szobrászat nem dekoráció, hanem térszervezés. Ha köztérszervezésről van szó, irdatlan felelőssége van az embernek. Nem az a nehézség, ha olyasmit vállalsz, amiben hiszel, hanem az, ha eleve tudod, hogy valószínűleg nem lehetsz sikeres benne. Nekem sem a köztéren kell sikeresnek lennem, hanem a közösséggel együtt a saját moralitásomban kell azzá válnom. Ezt nevezem szobrászatnak.