Magyar Narancs: Hogyan választott alkotót a kerület az új emlékműhöz?
Mohácsi András: Korrekt, jeligés pályázatot írt ki az önkormányzat. Egy pályázat sikeressége mindkét fél részéről abban áll, ha betartják a kiírásban foglaltakat. Ez esetben nagyon komolyan vették, hogy valódi emlékművet akarnak állítani a második világháború XII. kerületi áldozatainak. Azt kérték, hogy a szobor „szimbólumában olyan absztrakciót valósítson meg, amely tágabb értelemben képviseli az érintetteket, befogadó legyen, amelyben mindenki magára ismerhet vallásától, nemzetiségétől, társadalmi hovatartozásától függetlenül”. Nyertem, majd kicsit mintha meghökkentek volna a személyemen.
MN: Miért?
MA: A pályaművem nagyon neutrális, nem lehetett előre tudni, ki csinálta. A forma, amit kitaláltam, bár egyszerű, a jelentése megosztó is lehet. Ez a mű az én munkásságomon belül is szűkszavú munka. Nagyon puritán, stílusában bizonyos tekintetben unikális. A formavilága kapcsolódik az Árkay Aladár- és Bertalan-féle templomrendszerhez, a nyelvezete a teatralitás minden elemét elkerüli. Nem nagyon érzek benne pátoszt. Hűvös erőteljesség van benne – legalábbis az elképzelésem szerint. És hát, mint ismert, a kerület más típusú emberekkel szokott együtt dolgozni. Ennek jelét is adták.
MN: Hogyan?
MA: Kezdeti, majd lassan szűnő bizalmatlanságot érzékeltem. Mintha nehezen hitték volna el, hogy az emlékművel nem akarok politikai státuszt kreálni, vagy egyáltalán politikailag kijelentő módban fogalmazni. Úgy gondolom, felelősséggel tartozom azoknak az emléke iránt, akik a kerületben haltak meg. Meghalni, szenvedni és a gyalázatot elviselni sokféle módon lehet. Senki nem vonhatja ki magát alóla, valamilyen módon családilag mindenki érintett. Ahogy József Attila mondja, „űzi egymást a bosszuállás vágya s a lelkiismeret”. A felkérés arról szólt, hogy ez a közös emlékezet és a közös gyász emlékműve legyen. De ehhez szembe kell nézni azzal, hogy mit jelent a közös gyász.
MN: Miért pályázott?
MA: Nem akartam néma maradni. Tiltakoztam már szobor ellen, amikor történelemhamisítás történt: ott voltam a német megszállási emlékmű ellenzői között a Szabadság téren. Nagyon nehezemre esett egy szobrász kolléga munkája ellen tiltakozni, de muszáj volt. A turul ellen anno nem is voltak tüntetések, csak mellette. A szobrászat nem dekoráció, hanem térszervezés. Ha köztérszervezésről van szó, irdatlan felelőssége van az embernek. Nem az a nehézség, ha olyasmit vállalsz, amiben hiszel, hanem az, ha eleve tudod, hogy valószínűleg nem lehetsz sikeres benne. Nekem sem a köztéren kell sikeresnek lennem, hanem a közösséggel együtt a saját moralitásomban kell azzá válnom. Ezt nevezem szobrászatnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
