Mecénások a kortárs magyar képzőművészetben

Ösvény a jövőbe

Képzőművészet

Újfajta szerepet próbálgatnak tehetős magánemberek a magyar múzeumok kortárs gyűjteményeinek gyarapítása érdekében. A nagy külföldi múzeumok szerzeményezéseit elősegítő akvizíciós bizottságok mintájára saját vagyonukat, tudásukat, befolyásukat fordítják erre a célra.

Tavaly hat műgyűjtő, Brezóczki Attila, Gönczy Sándor, Pados Gábor, Somlói Zsolt, Spengler Katalin és Vágó László a kortárs magyar művészetet pártoló kört hozott létre. A londoni Tate Modern és a párizsi Centre Pompidou szerzeményezéseit segítő szervezetek mintájára a Szépművészeti Múzeum és a tíz éve ehhez az intézményhez csatolt Magyar Nemzeti Galéria (MNG) kortárs gyűjteményeinek gyarapítását kívánják támogatni. A Kortárs Művészet Barátai Nonprofit Kft. megalakulása első évében akkora összeget fordít e két múzeum gyűjteményépítésére, mint az állam egy évben az összes magyar múzeum kortárs műtárgyvásárlására.

„Sokáig gyűjtőként voltam jelen a kortárs képzőművészetben, aztán Szoboszlai Jánossal 2003-ban megalapítottuk az acb Galériát” – meséli Pados Gábor, aki 2009 óta egyedül vezeti az acb Galériát. „A hobbim lassan a fő tevékenységemmé vált, s arra gondoltam, hogy miért ne lehetne itthon is a Tate és a Pompidou akvizíciós bizottságaihoz hasonló támogató szerepet vállalni – különös tekintettel arra, mennyire alulfinanszírozottak a magyar múzeumok, élükön az MNG-vel. A rendszerváltás óta a kortárs magánműgyűjtemények anyagának a zöme jóval fejlettebb, mint az MNG-é, ami nonszensz. Ha jól tudom, a Nemzeti Kulturális Alap, az NKA évi 15 millió forintot biztosított kortárs műtárgyak vásárlására. Az összes magyar múzeumnak. Azt gondoltam, ezt az összeget öt barátommal, magánemberként mi is össze tudjuk szedni, ezzel is rávilágítva arra, hogy az állami támogatás milyen kevés. Négyen közülük igent is mondtak.”

Ez újfajta kooperációt jelent a műgyűjtők és a múzeumok, illetve azok kurátorai között – arra eddig nem volt precedens, hogy a magyar állam valamely intézményének műtárgyakra magánszemélyek pénzt adományozzanak. A vásárlásokat finanszírozó kft. 15 millió forinttal indult, az öt befizető 3-3 millió forinttal járult hozzá a műtárgyvásárláshoz (a hat tagból a Somlói Zsolt – Spengler Katalin házaspár egy befizető), a rendelkezésre álló összegből valamivel több mint 11 millió forintot költöttek el. Tőkeátruházással működnek: nem a cég veszi meg a kiválasztott műtárgyakat, hanem a múzeum vásárol, s azt a nonprofit kft. finanszírozza. „Az elején olyan jogi akadályok jelentek meg előttünk, amelyek majdnem a kedvünket szegték. De reméljük, végül kitapostuk az ösvényt, amelyen lehet haladni” – mondja Pados Gábor a kft. megalakulásáról.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.